- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/a-megvalto-szuletesekor-mindig-feleled-szivunkben-a-remeny-levai-aniko-a-vasarnapnak/ -

A Megváltó születésekor mindig feléled szívünkben a remény – Lévai Anikó a Vasárnapnak

Több mint 20 éve a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete. Hogyan vált részévé az életének az önkéntes segítségnyújtás, a rászorulók támogatása?
– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet életébe 1998-ban kapcsolódtam be. Magyarországon 1989 után a karitatív munkát meg kellett tanulni. A munka az elmúlt harminc év alatt szakmává fejlődött, aminek során sokat tanultunk a külföldi testvérszervezetektől. A karitatív munka átgondolt, komoly tervezést, az aktuális segélyezési tevékenység körülményeihez alkalmazkodó végrehajtást igényel, amit pontos, átlátható elszámolás zár le. Azt gondolom, ennek az úttörő munkának is köszönhető, hogy az emberek egyre inkább megbíznak a segélyszervezetekben. Az utóbbi években a katasztrófák idején soha nem látott összefogást tapasztalhattunk. A civil segélyszervezetek is együtt, a feladatokat megosztva, sokkal hatékonyabban végzik munkájukat a bajban. A segélyszervezetnél töltött évek alatt egyszer se jutott eszembe, hogy másképp is lehetne. Én itt hasznosnak érzem magam, munka jut bőven még sokáig…
Egy jószolgálati nagykövet nemcsak az arcát, a nevét adja, hanem tevékenyen részt is vesz a kampányokban, gyűjtésekben. Mi a konkrét feladata?
– Mindig is azon voltam, hogy tevékenyen részt vegyek a jószolgálati munkában. Ha kell, gumicsizmában terepen vagyok, ha kell, előadást tartok a segítségnyújtás lehetőségeiről és módszertanáról, de részt vettem már jótékonysági futáson is. A valódi munka mégis mintha ezeknek a „látványos” dolgoknak a farvizén történne. Rengeteg, az élet által meggyötört emberrel találkozunk, kit a szegénység, kit a betegség, kit természeti katasztrófák, járványok, árvizek, éhínség tesz rászorulóvá. A találkozások, egy rövid beszélgetés, fél óra játék a gyerekekkel, vagy éppen egy receptcsere néhány percre derűsebbé teszi az emberek életét. Reményvesztettebb, kiszolgáltatottabb az ember, ha nem érzi, hogy van mellette valaki, akire mindig számíthat. Ezt a hitet visszaadni legalább olyan fontos, mint ételt adni az éhezőnek. A jószolgálati munka a segélyszállítmányokon túl erről is szól.
Felidézne egy olyan történetet az önkéntes munka kapcsán, amely különösen kedves a szívének?
– Az évek alatt sok kedves, vicces, megható, szívmelengető történet esett meg velünk. Szandzsák tartományban például a háború után egy hagyományosan birkatenyésztő vidéken minden elpusztult. Egy munkanélküliséggel sújtott falunak szerettünk volna venni birkákat, de a fiatalok azt mondták, vegyünk inkább számítógépet. Vettünk mindkettőt, és amikor egy év múlva visszamentünk, azt láttuk, hogy a birkák szaporodtak, a fiatalok pedig a neten keresztül adták-vették a gyapjútőzsdén az árut. Régi történet ez a halról és a horogról. Hasonló esett meg egy erdélyi faluban is, amit váratlan árvíz sújtott. Amikor kérdeztük a helyi vezetőket, mi lenne a segítség, azt felelték, aprójószágot, baromfit vigyünk, mert ha vannak tyúkok, van dolga az asszonyoknak, és ha dolguk van, elkezdenek tevékenykedni, akkor nem a depresszió lesz úrrá rajtuk, hanem túl tudják tenni magukat az őket ért tragédián és meglátják a reményt a reménytelenségben.
Az Ökumenikus Segélyszervezetnek az elmúlt évtizedekben a legkülönbözőbb helyzetekben kellett már helyt állnia, legyen szó természeti katasztrófáról, vagy akár háborús válságról. Idén a Covid-19 járvány miatt új feladatokkal kellett megbirkózniuk?
– A nélkülözésnek sok arca van, de a feladat mindig ugyanaz. A felhívásunk jelmondata: „ÉTELT az éhezőknek, OTTHONT az otthontalanoknak, ESÉLYT az esélyteleneknek!” Ez jól mutatja, a decemberi összefogás sem csak az ajándékozásról vagy az ünnepek szebbé tételéről szól. Évek óta azon dolgozunk, hogy a rászorulóknak, a nélkülözőknek kitörési pontokat tudjunk kínálni a szegénységből. A segélyezés, aminek a szükségessége megkérdőjelezhetetlen, bizonyos értelemben csapda is: szegénységben, rászorultságban tartja az embereket. Nem szabad felhagynunk a reménnyel, folyamatosan dolgoznunk kell azon újabb meg újabb munkamódszereket hadrendbe állítva, hogy olyan segélyprogram-modelleket tudjunk kialakítani, ami nem bent tartja a szegénységben a rászorulókat, hanem segít nekik, vagy legalább a gyerekeiknek onnan kitörni, önállóan boldogulni.
Ezek hallatlanul nehéz feladatok, sok kudarccal, de senki nem ígérte soha, hogy a segélyszervezeti munka könnyű vagy gyorsan eredményes lesz. A járványhelyzet megnehezíti a munkánkat – például az ételosztást, vagy az átmeneti otthonok mindennapjait –, de a lényegen nem változtat. Meg kell próbálni nem a felszínen segíteni, hanem a struktúrákon változtatni, még ha kis lépésekkel tesszük is, és ha szembe is megyünk emiatt a fél világgal…
A karitatív munkában hangsúlyos gondoskodó attitűdöt vélem felfedezni másik közismert szenvedélyében, a főzésben is. Szakácskönyve jelent meg, tagja a Magyar Konyha folyóirat szerkesztőbizottságának. Összekapcsolhatjuk ezt a látszólag kétféle tevékenységet ilyen módon?
– Főzni mindig másnak jó. Házastársnak, gyerekeknek, unokáknak, barátoknak. Anyukám mindig azt mondta, az emberek ritkán hálásak, a gyomor mindig. Nekem sok kosztosom van, sokan jönnek valamit megbeszélni, aztán ott találják magukat az egyébként kicsit szűkös konyhánkban, egy jó sült oldalas vagy krumplinudli mellett.
Öt szeretetnyelvről szoktak beszélni, szerintem a magyar emberek tekintetében nyugodtan felvehetjük hatodiknak a mások etetését is. Nekem is megmelegszik a szívem tája, minél többen esznek az asztalunknál.
A magyar társadalomban az evésnek mindig volt jelentősége, szegénységben, gazdagságban odafigyeltek az emberek, hogy jót egyenek, és az ünnepeink alkalmával is központi kérdés volt az étkezés. Tulajdonképpen úgy ünneplünk, szerte a világon, hogy terített asztalt ülünk körbe. A magyar nők szerintem ezt a rájuk jellemző okosságot, talpraesettséget – úgy is mondhatnám, menedzser-szemléletet – ezzel is szerzik meg. Az étkezés megszervezése, logisztikája, a beszerzés, a ki mit szeret, ki mire érzékeny, ki minek örül számon tartása, aztán mindennek az elkészítése, a maradékok felhasználása, és a vendéglátás – nos ezek összetett, kihívást jelentő feladatok. És mintha különféle kultúrájú, szokású, hagyományú, anyagi helyzetű családokban ez lenne a közös: nem sajnálják az energiát mindettől.
A Magyar Konyha azonban nem ennyire hétköznapi, családias konyhaszemlélettel bír, inkább minőségre, igényességre nevel. Van küldetése a magazinnak?
– A Magyar Konyha indulásakor, a hetvenes években az első közép-európai gasztroújság volt, olyan főszerkesztőkkel, mint F. Nagy Angéla. De amikor újraindítottuk, már egy éve szünetelt, gyakorlatilag csődben volt. Tudtuk, hogy mi nem receptújságot szeretnénk kiadni, hanem gasztronómiai magazint. Benne voltunk az úgynevezett gasztroforradalomban. Hitelesség, minőség, erős rovatok, olvasnivaló, hasznosság, főzőiskola, érdekes receptek, olyanok, melyeket nem találsz meg százával az interneten. A szakma hamar elfogadta az új lapot, az elmúlt több, mint tíz évben minden jelentős magyar séf, termelő, ínyenc nyilatkozott a lapnak. Tudtuk, hogy mire vágyunk: minőségi termelők, kulturált kereskedők, megfelelő szakácsképzés, okos szabályozás, jövőorientált étteremtulajdonosok, hiteles kritikusok – hadd ne soroljam. Amíg a pék átveszi a pocsék lisztet, amíg a kereskedő az ebből készült kenyeret árulja, a vásárló pedig ezt adja a gyerekeinek, akik zokszó nélkül megeszik, addig remény sincs a helyzet javulására. Ám szaporodnak a biztató jelek. Egyre több a hiteles termelő. Csak a Magyar Konyhában másfélszáz péket, sajtost, pisztrángost, mézest, biogazdát mutattunk be néhány év alatt, díjat is alapítottunk nekik. De a háziasszonyok is igényesebbé váltak: ha van jó, amit a járványhelyzet hozott az életünkbe, akkor az az, hogy háztartások ezrei tanultak meg újra kovásszal kenyeret sütni. Ezek hallatlanul fontos tudások. A magyar gasztronómia – szerintem – kecsegtető jövő előtt áll, hiszen vannak nagyszerű hagyományaink és hajlandóak vagyunk tanulni.
Az adventi és a karácsonyi időszakban különösen meghatározó szerepe van a közösen eltöltött időnek, az imáknak, az énekeknek, a beszélgetéseknek, az egymásra való odafigyelésnek. Hogyan látja, miben lesz más, mennyire lesz nehéz az embereknek ez a rendhagyó karácsony?
– A karácsonyban épp az a szép, a megejtő, hogy nem változik, hogy ugyanaz mindig. Háborúban és békében, egészségben és járványhelyzetben, gyerekként és felnőttként, itthon és a távolban, jó- és balsorsban, mindig a gyermek Jézus, a Megváltó születését ünnepeljük.
Az a remény éled fel mindig, hogy a sötétségre eljön a világosság, hogy az élet legyőzi a halált. Minden más mellékes.
A reményre mindig, minden korban szükségünk van – olykor azt érezzük, most éppen nagyobb szükségünk van rá, mint máskor. Talán most is ilyen időket élünk, amikor jobban vágyunk a reményre. Nehéz évünk volt, újra kellett értelmeznünk a személyes szabadságunkat, a közösség érdekeit az egyéni érdekeink elé kellett helyeznünk, jelentősen megváltoztak az életkörülményeink, szinte mindannyian vesztettük el szerettünket, rokonunkat, barátunkat. Az én családomnak is vannak személyes, fájdalmas veszteségei, a gyerekeim dédmamája ment el nemrég, és nagyon kedves, közeli barátunk is áldozatul esett a koronavírusnak. De az élet is kivirágzott, több gyermek született, több házasság köttetett, otthonok épültek fel. Nekünk is két kis unokánk született idén, és ha kevesebbet is láthatjuk őket, mint szeretnénk, mégis a reményt jelentik a család számára. Lehet, hogy ez a karácsony más lesz, talán csendesebb. Ettől még igazi lesz! Adja Isten, hogy a szerénységben, az egyszerűségben még inkább megtaláljuk az ünnep lényegét!

Lévai Anikóval, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövetével beszélgettünk a karitatív munka szépségeiről és kihívásairól, az étkezés kultúrájáról, a Magyar Konyha küldetéséről és arról, hogy a karácsonyban épp az a szép, hogy – legyen járványhelyzet, háború, vagy béke – mindig ugyanarról szól: a Megváltó születéséről.