- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/kezek-szoritasaban-es-buvoleteben/ -

Kezek szorításában és bűvöletében

Kezek és csak kezek. Dolgos kezek, olykor aggódóak, összekulcsolódók, tördelők, megtisztulók, máskor gyógyítóak, fájdalmasak vagy segítőek, fohászkodók és segélykérők, érintőek, néha pihenők, s folytathatnánk a sort a végtelenségig. Kéztartások, mozdulatok kimeríthetetlen variációi: minden mozdulat egy rezdülés, tett vagy válasz valamire, érzésmegnyilvánulás vagy érzelem, s bennük maga a kezet mozgató ember, a teremtő lény és alkotása, a lényeg, a létezés maga.

Verebes György kutatva, kísérletezve, fürkészve, figyelve ezt a lényeget helyezi OPUSának reflektorfényébe, nagyítja ki, elemzi, láttatja premier plánban, kíséri végig változásait, s egyúttal utal a jelenkor valóságára is. Sajátos, félre nem ismerhető, senkivel össze nem téveszthető, unikális művészi világkép az övé, olyan, amilyen csak egy érett művész életpályája során szerzett sokrétű és bonyolult tapasztalatainak és emócióinak szintéziséből alakulhat ki. (…) Mint ahogy arcunk és tekintetünk is elárulja kik és milyenek vagyunk, hisz ahogy mondani szokás, az arc, a szem a lélek tükre, úgy kezeink is árulkodnak valamiről, lelki és fizikai mibenlétünk egészéről:  simasága vagy kérgessége, mozdulataink darabossága vagy kifinomult érzékisége mind megannyi jel és jelzés.

[1]

(…)

Minderről bárki meggyőződhet Verebes György Munkácsy-díjas festőművésznek, a Szolnoki Művésztelep művészének és művészeti vezetőjének a Józsefvárosi Galériában 2018. május 4-én nyílt különleges és egyedi tárlatán, amely a hónap végéig, május 29-éig várja a látogatókat.

Az ünnepélyes megnyitót megtisztelte jelenlétével Lévai Anikó, aki maga is szolnoki születésű lévén erősen kötődik az alföldi városhoz. Köszöntőjében kitérve a patinás, immár 115 éves Szolnoki Művésztelep hagyományaira, s felelevenítve híres, úttörő elődök példáját, újító szellemiségét, rámutatott, hogy ma már Szolnok és a művésztelep szerves egységet alkot, s ha a művésztelepről ejtünk szót, akkor Verebes Györgyről is beszélünk, aki új szellemiséggel, cselekvő erővel és termékenyítő aktivitással felpezsdítette a Művésztelep életét, fellendítette alkotókedvét, igazi kulturális műhellyé fejlesztette. (A teljes köszöntőbeszéd a cikk végén olvasható.)

[2]

Feledy Balázs művészeti író méltatásában feltette a kérdést, hogy akkor, amikor szinte már mindent elmondtak és megfestettek nagy elődeink, lehet-e még újítani, frissülni, újszerűt alkotni? Szerinte éppen ez a művészet csodája, hogy mégsem festettek meg mindent, van még új a nap alatt, s ezt Verebes György példája is ragyogóan bizonyítja, aki képes újítani, újat alkotni, mást gondolni, másképp gondolkodni. (…)

Személyes vonatkozása a tárlatnak a művész édesapjának közelmúltbeli elvesztése, aki sebészorvos lévén a kezét használta munkaeszközként, így a művész képeiben, kezeiben mindenütt jelen van az édesapa is. (…) Azt is mondhatnánk, Verebes György „a kezek szorításában él és alkot”. Mindezt talán Ady Endrének a Kezek bábja című verse fejezi ki a legjobban a maga költői eszközeivel, amelyet a művészt méltató Feledy Balázs fel is olvasott, rokonítva Ady és Verebes egy tőről fakadó költőiségét:

Kezeket látok mindenütt,
Fekete raját a kezeknek:
Forró kezet és hideget,
Hívót, tolvajt és megadót,
Üszköst, vidámat és meredtet.

Én csak bús álom-báb vagyok,
Játékos kezek rángatottja,
Ők táncolnak táncot velem,
Ők dobnak a csillagokig
És ők merítnek a habokba.

Övék az álmom, a borom,
Az asszonyom, a szenvedelmem,
Sorstalan sorsom az övék
És akkor fog betelni majd,
Ha ők akarják, hogy beteljen.

Én a nagy áldozó vagyok,
A máglyagyujtók korcs utódja,
Elfogadom a kínokat,
Nincs egyebem, egy szivarom
És száll a füstje fölcsapódva

Szivarfüstömbe hintsetek
Illatos port, már ég a máglya.
Várjatok egy kicsit, kezek,
Várjatok: a szivarom ég.
Elalszik mindjárt, nemsokára.

[3]

Verebes György megköszönve mindenkinek a megjelenést, a kiállítás címére utalva hangsúlyozta, hogy számára az OPUS az a mű, amit az ember a lehető legjobban csinál, s ennek a kiállításnak azért OPUS a címe, mert ő is mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobb legyen ez az OPUS.

Szabó Erzsébet, a Józsefvárosi Galéria szakmai igazgatója elmondta, hogy a tárlathoz számos kísérő rendezvény is kapcsolódik, tárlatvezetések, múzeumpedagógiai foglalkozások, beszélgetések s portréfilm is közelebb hozza a művészt a nagyközönséghez. A kiállítás és a programokon való részvétel ingyenes.

A kiállításmegnyitó érzelmi alaphangját a fivér, Verebes Ernő író, zeneszerző, a Nemzeti Színház dramaturgja zongoraimprovizációja adta meg, mind a megnyitóbeszédek előtt, mind pedig zárásként, amikor is már a két fivér bravúros négykezes rögtönzésében oldódhatott fel a rendkívül nagy számban megjelent művészetkedvelő érdeklődő.

[4]

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde:

Tisztelt Művész Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A minap otthon voltam Szolnokon. Szüleim könyves hagyatékában ezt a kis kiadványt találtam. A címe: Szolnok a művészetben.

„Nem volt egészen igaza a tagadhatatlanul szellemes tollú és nagy művészi ízlésű Hevesi Lajosnak, a szolnoki születésű, utóbb Bécsbe származott kritikusnak, aki egy alkalommal azt írta, hogy a művészetben csak a forradalmárok számítanak” Az idézet Rózsaffy Dezsőtől származik, ez volt a kis kiadvány első mondata, melyet éppen 105 évvel ezelőtt adott ki a Szolnoki Művészegyesület.

Ez a derék Rózsaffy doktor hozzáteszi, ha nem is forradalmárok, de azért ÚJÍTÓK a nagy művészegyéniségek – s aztán az egész füzetben, amely a szolnoki művésztelep történetéről szól, bizonyítva van a fenti állítás.

Mesél a kis kiadvány a nagy osztrák mesterekről, akik vagy jelenlétükkel, vagy tanítványaikon keresztül hatással voltak a szolnoki festőiskola kialakulására. A romantikus Waldmüllerről, akinek néhány évvel ezelőtt láttam Bécsben gyűjteményes kiállítását, s bizony nekünk, akik Munkácsyn nevelkedtünk, igen ismerős és szerethető az ő művészete. És beszél Pettenkofen Ágostról, aki a legkorábban érkezett a mi kedves tiszaparti városunkba, s aki olyan emlékezetesen örökítette meg – többek között – a szolnoki vásárokat. Egyikük sem forradalmár – de mindkettő jelentős hatással volt a szolnokiakra.

Az itt szorgalmasan dolgozó, munkás hétköznapokon számos festményt készítő külhoni művészek példája felbátorított egy egész nemzedéket itt Magyarországon is, s a németes csengésű nevek lassan a már számunkra is ismerős, szolnokiakként emlegetett magyar nevekre cserélődtek a históriákban. Mindannyian tanítói és tanítványai egymásnak, nem forradalmárok, de újítók – és mi valamennyien sokat köszönhetünk annak a kemény munkának, amin keresztül engedték, hogy megszülessen az, amit egy évszázada szolnoki művésztelepnek és festőiskolának nevezünk.

„Szolnok tehát magamagából művészváros lett”- írja erről a folyamatról a füzet későbbi fejezetében doktor Lázár Béla. És igen, mi tudjuk a legjobban, hogy szülővárosunk ad otthont és sok esetben inspirációt a magyar képzőművészet – bátran kijelenthetjük – élvonalának. Szolnok és a művésztelep ma már olyan megbonthatatlan egységet alkot, hogy bizton állíthatom, egyik sem létezne a másik nélkül. Ha pedig Szolnok, ha pedig művésztelep, akkor Verebes György.

Tisztelt Művész Úr! „Elég agyas fickó vagyok” – így jellemezte magát egy interjúban. Nekünk pedig szerencsénk van ezzel, hiszen így művei is azok. Kigondoltak, de nem túlgondoltak. Gondolatokat ébresztenek, de nem gondolatokat erőltetnek ránk. Arcok, kezek. A legkifejezőbb emberi testrészek. Úgy tudom, Verebes György sokáig nem festett arcot, csak testet, mert – mint mondta – „az arcban már benne van az egyén, az arc nem helyettesíthető mindannyiunkkal, markáns jegyeket hordoz”.

Verebes György hitvallása nem a forradalmárról, hanem a szakmai alázatról, türelmes tapasztalatszerzésről, kemény munkáról szól. Hosszú út ez, és Verebes Györgynek végig kellett mennie ezen az úton, végig a testek útján, mire megfestette az egyéneket, az arcokat. És hadd vitatkozzak a művész előbb idézett mondásával: nem igaz, hogy a portréi nem helyettesíthetők mindannyiunkkal. Minden portréban, minden kézben felfedezhetjük magunkat, olykor a szüleinket, egy régi osztálytársunkat, néha a gyerekeinket. Egy mozdulatot, egy érzést. Van bennünk valami közös, és Verebes György festményei képesek ezt a közöset felmutatni, valamit a teremtésből.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Opus – Mű. Ez a címe a ma nyíló kiállításnak. Verebes György műveihez nem is kell ennél több magyarázat. Nincs szükség értelmező kiállításcímre, jelzők sokaságára. „Elkészült a nagy mű” – mondhatnánk némi áthallással. Ebben a körben mindannyian értjük, hogy a művész itt a Teremtő maga, az ember megalkotója – a festő pedig képein nagy alázattal és rendkívüli mesterségbeli tudással teremti újjá ezt az egyetemes művet.

Tisztelt Művész Úr! Ön pályájának meghatározó élményeként mesélt egyszer Umberto Eco műveiről. Az olasz író szerint a világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is. Az Ön műveinek egysége és az abban rejlő sokféleség nemcsak a kiállítás szemlélői számára közvetítik a szépet, de a világmindenség szépségéhez is hozzátesznek. Gratulálok!