- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-felujitott-nemzeti-lovarda-avatasan/ -

Orbán Viktor beszéde a felújított Nemzeti Lovarda avatásán

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Amikor gyerek voltam, még gyakran lehetett látni lovakat a falumban. Akkor még az a mondás járta, hogy mindenkinek akkora becsülete van az emberek előtt, ahogyan a lovaival bánt. A ló ma már ritkábban látható a mindennapi életben, de a szabály maradt a régi: mindenkinek akkora a becsülete, ahogy a lovaival válik. Látva ezt a szép bemutatót az jutott eszembe, hogy milyen igaza is volt Churchillnek, amikor azt mondta, hogy van valami a lovak külsejében, ami jót tesz az ember bensőjének. És nemcsak külön-külön, egy-egy embernek tesz jót, hanem így, együtt is. Legyen szó akár pár száz lelkes faluról vagy egy milliós nagyvárosról, lovak nélkül Budapest sem lenne ugyanaz. A híres lovasnemzetek tagjai mindig is tudták: a lovak legalább akkora hősök, és legalább akkora tiszteletet érdemelnek, mint a rajtuk ülő emberek. Érdemes elmorfondírozni azon, hogy vajon meddig jutottak volna őseink a végtelen sztyeppén, ha nincsenek kiváló lovaik? Egyáltalán: tudott volna-e bárki hátrafelé nyilazni egy olyan lovon, amelyre nem meri rábízni az életét? Kötve hiszem. Senki sem tudhatja pontosan, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a mi őseink pontosan hogyan is érkeztek ide, a Kárpát-medencébe, de azt biztosan tudhatjuk, hogy mindent tudtak a lovakról. És a lovaik is tudtak mindent róluk. Be is nyargalászták együtt Európát a feje búbjától a sarkáig, a mai Belgiumtól az Ibériai-félszigetig és a Balkánig. Sőt, azt sem zárhatjuk ki, hogy azért maradtunk végül itt, a Kárpát-medencében, mert a sztyeppék szabadságához szokott lovaink ezen a helyen érezték magukat a legjobban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Vannak népek, akik azért váltak híres lovasnemzetekké, mert az idők folyamán jól kitanulták a szakma összes fortélyát. A mi esetünkben rejtélyesebb a helyzet. Már az is a történelem homályába vész, hogy mikor és milyen körülmények között nőtt össze a magyar ember a lóval vagy a ló a magyar emberrel. Ahogy a rejtélyek közé tartozik az is, hogy miként történhetett, hogy egy jó magyar ember csak úgy egyszer kimegy Angliába, vesz egy angol telivért, majd néhány év múlva ennek ivadéka Británnia teljes elképedésére megnyeri Epsomban a derbit? Nálunk még a legnagyobb magyar is eredetileg egy huszárkapitány volt, aki többek között azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy írt egy ma is időszerű könyvet az lovakrúl. Széchenyi úgy fogalmazott az említett könyvben, nincs még egy olyan ország, amely fekvésére, éghajlatára és nemzeti lelkére nézve olyan jó lovakat nevelhetne, mint Magyarország. És ehhez még azt is hozzátette, hogy csak rajtunk múlik, mit hozunk ki ebből. Mi pedig most sokáig sorolhatjuk, hogy mennyi mindent kihoztunk: Kisbér, Kincsem, Imperiál, Bábolna, Hortobágy, Szilvásvárad. Híres lovak és híres ménesek és világszerte elismert szakemberek: Endrődy Ágoston, Klimsa Albert, Pettkó-Szandtner Tibor és még sokan mások, akik nemcsak Magyarországon, de kényszerű távozásuk után külföldön is letették a névjegyüket. És végül volt még egy jó dolog, amit kihoztunk az adottságainkból és lehetőségeinkből; létrejött a Nemzeti Lovarda vagy leánykori nevén a Tattersall. Minden jól ment tehát, de aztán csak megérkezett a korbácsos XX. század, amelynek egyik főbenjáró bűne a sok közül éppen az volt, hogy elválasztotta a magyar embert a lovától. Azzal kezdte, hogy rákényszerítette a magyar huszárt, hogy paripájáról leszállva lövészárokba bújjon, majd folytatta azzal, hogy a magyar gazdáknak be kellett adniuk a lovaikat a kolhozba, és végül a negyven évig itt szürkülő szocializmus a lovaglást afféle úri huncutságnak nyilvánította. Mikor ránk köszöntött az új évezred, úgy tűnt, hogy a világ egyik legjobb és legbüszkébb lovasnemzete arra kényszerül, hogy ezentúl gyalogszerrel járjon tovább a történelem utcáján.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Mi nemcsak azért vagyunk itt, hogy a dicső időket emlegessük, vagy a sötét közelmúlton búslakodjunk. Mi azért jöttünk ide, hogy néhány évtized múlva azt mondhassák az emberek, amikor visszatekintenek erre a hideg februári napra, hogy lehet, ez volt a pillanat, amikor a magyar újra lovasnemzetté nyilvánította magát. Azt akarjuk, hogy azt mondhassák, ekkor kezdődött az az időszak, amikor ismét megtaláltuk a módját, hogy újra világverő lovakat neveljünk. Néhány évvel ezelőtt azért fogtunk össze, hogy újra naggyá tegyük a magyar lovaskultúrát. Szeretjük Magyarországot, szeretjük a kultúránkat, ezért szeretjük a lovainkat is. Valami csoda folytán a magyarokban megmaradt a lovasnemzeti lelkület. Ez az Önök érdeme, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ahogy a magyar lovastársadalomnak köszönhető az is, hogy ezt az idén 140 éves nemzeti intézményt sem tudták ledózerolni. 2006-ban még úgy tűnt, itt bizony kő kövön nem marad. Önök azonban másként döntöttek, létrehoztak egy alapítványt, és megvédték a nemzet lovardáját. Sőt, saját erejükből fejleszteni is kezdtek. Elhatározták – most Önöket idézem –, hogy „a Nemzeti Lovardából olyan értéket, kulturális, szakmai, oktatási és versenyközpontot hoznak létre, hogy soha többé ne merülhessen fel az intézmény bezárásának lehetősége.” Szeretném világossá tenni, hogy a Nemzeti Lovardát azért újíthatta fel 3,2 milliárd forintból a magyar kormány, mert Önök egy példaértékű polgári kezdeményezéssel megmentették a pusztulástól. Adjunk hálát a Jóistennek, hogy ezen a helyen most egy nemzetközi lovarda állhat, ahol tavaly decemberben Önök már egy világversenyt is rendezhettek. 9000 négyzetméternyi épület újult meg, a műemléki főépület, a tudásközpont, az istálló, és egy új bírói emelvény is elkészült. Elmondhatjuk, most már méltó helyet tudunk biztosítani versenyzőinknek, akik reményeink szerint olyan eredményekre lesznek képesek, mint Bárdos György, Nyúl Zoltán, Balczó András vagy éppen a Lázár fivérek. A lovaglás és a fogathajtás ma egyszerre sport, kultúra és szórakozás. Mindenekelőtt azonban egy élő nemzeti hagyomány megtartása a következő nemzedékek számára. Szép feladat. Ez ösztökélt minket arra, hogy 2012-ben a Magyar Lovas Szövetséggel együttműködve elindítsuk a Kincsem Nemzeti Lovas Programot. Ma már elmondhatjuk, hogy az állami ménesgazdaságok ismét a magyar lótenyésztés nemes hagyományainak letéteményeseivé lettek, ahol új Kincsemek és Imperiálok nőhetnek fel.

Hölgyeim és Uram!

A legnagyobb magyar huszárkapitány azt is a lelkünkre kötötte, hogy lovat tartani ne csak szép dolog legyen, de kifizetődő is. Hát én nem tudom, lehetséges-e ez, mi azonban mindenesetre ezt az utat keressük. A magyar történelem arra biztat bennünket, hogy ami általában más országokban működik, az nálunk is működhet, a lótenyésztéstől kezdve a lovas turizmuson keresztül a nemzetközi rangú versenyekig. Ha nekik sikerülhetett, miért ne sikerülhetne nekünk is?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy a magyar kormány és a magyar lovasvilág jó lóra tett, amikor szövetségre lépett egymással. Örüljünk annak, hogy a Zeneakadémia, az Erkel Színház, a Vigadó, a Ludovika és a Várkert Bazár után ma ismét átadhatunk egy szépen felújított, patinás intézményt a budapesti polgároknak és egész Magyarországnak. Köszönet érte mindenkinek, aki részt vett a megmentésében, és részt vett a megújításában. A Nemzeti Lovardát ezennel hivatalosan is átadom.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!