- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-kertesz-imre-intezet-megnyitojan/ -

Orbán Viktor beszéde a Kertész Imre Intézet megnyitóján

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Főigazgató Asszony, kedves Mária!

Tisztelettel köszöntöm a magyar kulturális élet intézményes irányításáért felelős vezetők szép koszorúját. Köszönjük szépen, hogy itt vagytok velünk! Mária két irányba is elindította a gondolatainkat. Egyfelől Budapest irányába. Amikor az ember ilyeneket lát, mint ez a villa, ilyen szép alkotásokat, építészeti alkotásokat, akkor mindig arra gondol, hogy miért is ne lehetne újra ilyen Budapest? Most lehet, hogy a számot elhibázom, de emlékeim szerint, 2010 óta több mint 4.000 milliárd forint fejlesztés, beruházás történt meg Budapesten. Nem véletlen, hogy a különbség az egy évtizeddel ezelőtti város és a mostani között talán még azok számára is nyilvánvaló a vendégek mellett, akik ritkán látják, de azok számára is, akik itt élnek, és a változásokat nap mint nap láthatják. A másik irány pedig a kultúra, ami felé Mária elindított bennünket. Ha Önök megnéznék a számokat, amire csak kevesen vállalkoznak, akkor arra a konklúzióra jutnának, hogy Magyarország ma és az elmúlt években is erején felül, az első látásra logikusnak tűnő mértéken felül vállalt kulturális finanszírozást, kulturális kiadásokat, kulturális felelősséget. Csak ha itt végignézem az urakat, akik itt álnak, ugye, professzor úr, Baán László, itt van az egész Városliget projekt, a Szépművészeti Múzeum. A Magyar Művészeti Akadémia számára rendelkezésre bocsátott épületek felújítása az akadémiai elnök úr révén. Akkor az egész filmipar vezetéséért vagy irányítás koordinálásáért felelős Káel Csaba tudna mesélni arról, hogy mennyi pénz és eszköz ment a filmiparba. Aztán itt van Ókovács Szilveszter, az egész Operaház radikális, századonként egyszer ismert léptékű vagy megengedhető léptékű felújítás alatt áll, sőt egy új produkció is vagy új attrakció is létrejött a város külső részén, ami az operához kapcsolódik. Tehát nem tud az ember úgy ránézni a kulturális élet szereplőire, hogyha miniszterelnök, hogy ne az jusson eszébe, hogy mennyi pénzt vittek el az elmúlt néhány évben hol produkciókra, hol beruházásokra, hol fejlesztésekre. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogyha Magyarország történelmi előzményeit, amely a kultúrára, a kultúrteljesítményre, a kultúrnemzet-koncepcióra épült, nem vennénk figyelembe, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy miért ment ennyi forrás, egyébként nehéz időszakokban is a kultúrára Magyarországon. De miután mi kultúrnemzet vagyunk, és ha egy magyart megkérdezünk arról, hogy mégis hogyan definiálná, hogy ő kicsoda meg micsoda, meg kihez tartozik, mi az ő nemzete, meg mi az ő közössége, akkor valószínűleg a nyelv okán is, de talán még attól függetlenül is, előbb-utóbb odajutna, hogy ő egy nagy kultúrnemzethez tartozik. És ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy micsoda fantasztikus fővárosunk van, amit úgy hívnak, hogy Budapest, ami önmagában is egy párját ritkító kulturális teljesítmény és látványosság.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De nem ezért jöttünk össze. Ezt csak azért mondtam el, mert engedtem Mária csábításának. Valójában Kertész Imre miatt jöttünk most itt össze, meg azért, amit az ő életútja és az alkotása szimbolizál. Fölidéztem az emlékeimet, amelyek Kertész Imréhez kapcsolódnak. Az első 2010-hez kötött. Túl azon, hogy ott voltam 2003-ban, amikor megkapta a Nobel-díj után a jól megérdemelt állami elismerését, talán még Medgyessy Péter időszakát éltük akkor, de 2010-ben adtam egy interjút a választások után, azt hiszem, egy német lapnak, aki azt kérdezte tőlem, hogy becsülöm-e a Nobel-díjas magyar írót, Kertész Imrét? És először azt hittem, hogy sérteget, merthogy én magyar vagyok. Kertész Imre magyar, ő egy magyar irodalmi Nobel-díjas, ki a fenét becsülne az ember, ha nem egy irodalmi Nobel-díjasát a saját hazájának? De aztán rájöttem, hogy ő egy német, és ő a kultúrharchoz van szokva, és nem szokott ahhoz hozzá, hogyha az ő kulturális ízlésétől különböző ember kap nagy nemzetközi elismerést, akkor arra büszke lehetne. És rájöttem arra, hogy biztos vannak egy ilyen újságírónak magyarországi barátai is, akik valószínűleg azt mondják neki, hogy itt nem becsülik meg, különösen a magyar jobboldalhoz tartozók nem becsülik meg Kertész Imrét. És rájöttem arra, hogy valóban, van némi igazság abban, hogy ez a kérdés egyszerűen megszülethetett, van annak némi oka. Mert ha visszagondolok arra, hogy amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, akkor itt azért elég heves viták zajlottak Magyarországon, és még én is emlékszem arra, hogy különösen a jobboldal, annak a radikálisabb része inkább, de talán az egész jobboldal is úgy volt vele, hogy persze, ez óriási siker, ezt ne vonjuk kétségbe, no de hát, minden relatív, hát micsoda nagy írók nem kaptak! Mondjuk, a két világháború között, és most akkor Herczeg Ferenctől hozhatnám a neveket, hogy azok bezzeg nem kaptak, Kertész meg bezzeg kapott! Én emlékszem ezekre a nem túl színvonalas vitákra, amik akkor dúltak. És azt is mondták, hogy nyilván azért kapta, mert egy holokauszt tárgyú regényt, a Sorstalanságot sikerült akkor a világ közvéleményével megismertetni, és a dolgok összefüggenek egymással, erre a típusú műre lehet kapni Nobel-díjat, a régi nagy magyarok a saját témáikra meg nem kaphattak. És ez a vita be is skatulyázta Kertész Imrét, lényegében egy olyan helyre, egy olyan fiókba, ahova ő soha nem vágyakozott, és nem is volt semmi indoka, hogy oda bezárják. Tehát amikor Mária fölkért arra, hogy jöjjek el ide, és fölidéztem az emlékeimet, akkor fölidéztem ezt a vitát, ami így zajlott. És még én magam is úgy voltam vele, hogy, jó, persze, minden vita belecsúszhat túlzásokba, de tényleg, azért ebben a történelmi perspektívában van valami realitás. És akkor egyszer 2012-ben, talán valami gazdasági fórumon tartottam előadást miniszterelnökként Berlinben, és megkerestem Kertész Imrét, és leültem vele beszélgetni. Ez volt az első igazán komoly beszélgetésem vele, és rájöttem arra, hogy egy hatalmas intellektussal van dolgunk. Tehát nem arról van szó, hogy valakinek a tollából kijött egy mű, ami egyébként aztán irodalmi Nobel-díjra jogosította őt, hanem a létről és a létrendek, a különböző létrendek logikája szerint a legmélyebben gondolkodó és fantasztikus tanácsokat, meglátásokat a magamfajta fiatalokkal megosztani képes, nagy intellektusú emberről van szó.

Úgyhogy amikor Mária ezzel az ötlettel megkeresett, hogy a Kertész-hagyaték máshol nem gondozott darabjait gyűjtsük össze, akkor én erre emlékeztem, erre a Kertész Imrére emlékeztem, és emlékszem vissza legszívesebben, akinek semmi helye abban a skatulyában, ahova olyan sokan próbálták ők betuszkolni, mert ő egészen nem fér el egy skatulyában, olyan széles és mély az intellektusa, hogy ezt nem lehet korlátok közé szorítani. És innentől kezdve nem is volt kérdés a számomra, hogy a hagyatékát nem Berlinben, hanem Budapesten kell kialakítanunk. Ez a város az ő városa, még a 2012-es beszélgetésben is többször említette Budapestet. Kiderült számomra, hogy úgy ismerte minden utcáját, legalábbis a belső részeinek biztosan, mint a tenyerét. Ez volt az ő városa, nem is akart innen soha elmenni, nem is akart máshol alkotni, és azt hiszem, hogy nem is tudott volna más nyelven olyan mély értelmű mondatokat leírni, mint tette ezt magyarul. És hogy alá is támasszam azt, amit mondtam, én elővettem néhány idézetet vagy néhány gondolatot, ami ebből a skatulyából őt kiszabadítja.

Először is, mielőtt az idézetekre térnék, az életútját is szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, mert ő egy sajátos karakter volt, és egy sajátos stratégiát választott a kommunizmus alatt. A kommunizmus jellempróba is volt, elnyomás és szegénység, és mindenkinek valamilyen stratégiát ki kellett alakítani arra nézve, hogy’ akarja ezt túlélni. Különösen, mint később majd kiderül, egy olyan ember számára, mint Kertész Imre, aki úgy gondolta, hogy az ő életében ennek a rendszernek, mármint annak a rendszernek, a kommunizmusnak nem lesz vége. Ez a gondolat egyébként fölidézte a saját emlékeim közül azokat, hogy amikor a Fideszt 1988-ban megalakítottuk, és akkor az újságban megjelent a nevünk, akkor a rokonaim is azonnal összeszaladtak, és azt mondták, hogy értsem meg, az oroszok nem mennek ki innen a ti életetekben, a kommunizmus nem fog összedőlni a ti életetekben, tehát valami más stratégiát kell választani az ütközés, a támadás, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, ez nem ésszerű. És ha az én szüleim így gondolkodtak, akkora a még náluk is idősebb Kertész Imre nyilvánvalóan még erősebben gondolkodott erről így, tehát neki egy olyan életstratégiát kellett választania, amiről azt gondolta, hogy élete végéig ez lesz a helye, amit ő a stratégiájával kijelöl. És nagyon kevesen voltak, akik egyébként arra az ösvényre léptek, mint ő, mert ő a teljes kívülállás stratégiáját választotta. Tisztán akart élni, nem akart kompromittálódni, az ellenállásnak, nyilván a nyílt ellenállásnak az értelmét nemigen látta, nem is kapcsolódott ellenzéki politikai mozgalmakhoz, de úgy gondolta, hogy ebben nem szabad részt venni. Egy magas intellektus, egy, a dolgok lényegére törően gondolkodó ember nem vállalhat részt abban, ami itt zajlik, és ő a kívülmaradást – ha úgy tetszik –, a Budapesten megvalósuló belső emigrációt választotta, és ezt a vonalat a rendszerváltás megtörténtéig követte is. Egy nagy tehetségű embernek, ha a kívülállást választ egy kommunista rendszerben, azért egy nagy dologgal meg kell küzdenie mindenképpen, hogy mit kezd a tehetségével és a tehetségesen való mellőzöttség érzésével. Mert nagyon sokan azért nem választották a kommunista időkben a kívülállást, mert tehetségesek voltak, és úgy gondolták, hogy a tehetségük elveszne. És egy nagy tehetségű ember, különösen, ha saját munkával és műveltséggel is aládúcolja azt a tehetséget, valamilyen elismerésre mégiscsak szorulna, vagy az hozzátartozik az élet helyes rendjéhez. Az ember nemcsak magának ír, hanem az olvasónak, és persze az írás nyilván neki is örömet szerez, de valamilyen elismerést szeretne kapni. Tehát berendezkedni úgy, tehetségesen, mint a Nobel-díj mutatja, világszínvonalú, tehetséges emberként a belső kívülállásra, hogy nem számíthatsz elismerésre, és ahhoz képest, ami a teljesítményed, minden alkalommal megalázó az elutasítás, mert nálad kevésbé tehetségesek, akik rendszerhűek, kapnak elismerést, te meg nem, szóval ezzel a tudattal élni, és úgy élni, hogy ez a te életed során a végéig így lesz, és talán egyszer majd másképp fognak rólad gondolkodni, ehhez azért kell erkölcsi erő és nagyság, hogy az ember ezt elviselje. És azt kell mondanom, hogy azon kívül, hogy ő kívülálló volt, jól viselte, hogy a pálya szélére szorították, nem keseredett meg, nem rázta az öklét, nem minősített le másokat, mindenkinek megadta, ami járt, egy méltányos polgár ember volt. Tizenhárom éven át írta azt a művet, amiért Nobel-díjat kapott. Az első kiadó visszadobta Magyarországon, még persze a régi időkben a kiadását, a második kiadó kiadta rendkívül korlátozott példányszámban. Annak ellenére, hogy nem volt elismerés, maradt és tűrt.

Nos, nézzük! Atombomba jellegű mondatok is elhangoznak majd. Kiskorúak takarják el a szemüket, a mai politikai közegben ezek nem minősülnek politikailag korrektnek. „A nemzetiszocializmus és a kommunizmus közös gyökérrendszerből fakad, hogy a Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról áldozatok milliói tanúskodnak.” Aztán: „a kommunizmus megjavíthatatlan.” Aztán: „mennyi jót hozhatnak az európai civilizációnak Kelet-Európa kommunista elnyomást ledobó országai?” Tehát, mondjuk, nem potyautasként tekintettek ebben a korszakban még Közép-Európára, akit beengedtek az Európa Unióba, hanem Kertész Imre szerint mi oda nem üres kézzel érkeztünk, hanem komoly értékeket is vittünk, amiket respektálnia kell Európa nyugati felének. Az antiszemitizmust egész egyszerűen fertőzésnek, pandémiának minősítette, egy ideológiai járványnak, ami szerinte időnként újra és újra elönti Európát. „Az antiszemitizmus szennyes lelkek gyilkossággá fajuló szórakozása.” Akkor még nem volt arról szó, hogy antiszemita jelölteket baloldali képviselőjelöltnek el lehet indítani. És végül ami a legdurvább vagy legerőteljesebb mondata volt Kertésznek, a migráció kapcsán aztán ezt más formákban – mint migrációellenes ember egyébként – tovább erősítette, és kulcsmondat szerintem az életművének megértéséhez. Ez úgy hangzik, hogy: „olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik.” És innen szemléte a világot. Az volt az álláspontja, hogy bár az európai civilizációval vannak nagy bajok, de válaszokat ennek a civilizációnak a bajaira csak a saját civilizációs kereteinken belül szabad keresni, és ott fogunk találni. Kívülről importált megoldások nem működnek akkor sem, ha szellemről, és akkor sem, ha emberekről van szó. Ezt a civilizációs kihívást, amivel Európa szembenéz, és már az ő életében is szembenézett, belülről kell megoldani. Idézem őt megint: „Az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely kinyilvánított értékeit cserbenhagyja, a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.” Ezek voltak a tizenkét éves karikás idézetek. Most a tizennyolc évesek következnek. Egy interjúban azt mondta a saját regényéről szintén egy provokatív német újságírónak nyilatkozván, de az ÉS közölte, innen tudhatjuk, hogy mi hangzott el, a Nobel-díjas művéről kérdezték. Azt mondta, hogy „azonnal észre kell venni, aki olvassa ezt a könyvet, hogy a szerző ismeri a jelent, és gyűlöli is azt.” Mire megkérdezték, hogy fontosabb és fájdalmasabb élmény-e számára a kommunizmus, mint a lágerélmény? Azt mondja, hogy „igen, fontosabb, mert ettől fuldokoltam, naponta ettől undorodtam, ebben ébredtem fel rab módjára, tehát írni is a jelenről akartam. Rossz nyomon jár, aki a Sorstalanságot holokausztregénynek fogja föl” – mondja Kertész Imre a saját a munkájáról. És aztán a 25 éveseknek vagy afölöttieknek így hangzik: „a liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével, az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vezette.” Mennyire igaz, mintha éppen ezen a ponton állna ma az európai világ!

Ezek után hadd mondjak néhány szót az intézetről. Mária, hálásak vagyunk, hogy kedvesen, alapvetően a békés meggyőzőerődre alapozottan kipréselted belőlünk ennek az intézetnek a létrehozásához szükséges forrásokat, de most, hogy látom, úgy érzem, hogy megérte az a sok vita, amit folytattam Veled arról, hogy mit hogyan és mennyiből. És azért is helyénvaló, hogy ilyen szépen alakult itt ki ez a Kertész Intézet, mert egyszer olvastam a névadótól egy olyan mondatot is, talán ugyanebben a német interjúban, ahol arról beszélt, hogy az egymásra következő író nemzedékek hogyan erősítik egymást. És azt mondta, hogy „az irodalom az a szellemi tér, ahol az írók egymásnak kezet nyújtanak a végtelen időben.” No, most ezért helyes, hogy ebben az intézetben nemcsak Kertész-hagyatékot állítunk ki. Úgyhogy, Mária, gratulálok ahhoz is, hogy ez nem egyszerűen egy emlékház, nem egyszerűen egy emlékeket szolgáló kiállítás, hanem mások is megtalálhatók itt. Vannak itt más hagyatékok is, vannak itt más szellemóriások is, akik miatt érdemes ide eljönni: Pilinszky, Petri, a kevésbé ismert Sziveri János, de hát Arthur Koestler hagyatékának is vannak itt darabjai. És ez így van rendjén, mert így lesz igaza Kertész Imrének, a névadónak: „az irodalom az a szellemi tér, ahol az írók egymásnak kezet nyújtanak a végtelen időben.” Azt kívánom Nektek, Mária, hogy sikerüljön fölnőnötök ehhez a küldetéshez.

A megtisztelő figyelmet köszönöm!