- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-magyar-diaszpora-tanacs-v-ulesen/ -

Orbán Viktor beszéde a Magyar Diaszpóra Tanács V. ülésén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat. Először is használjuk ki a magyar nyelvben rejlő lehetőségeket, és hadd mondjam azt, hogy természetesen a himnuszt nem a miniszterelnök beszéde előtt énekeltük el, hanem beindítottuk vele a rendezvényt. A magyar nyelv ok-okozati összefüggéseket teremt tények között, nem azért kell énekelni, mert beszélni fog a miniszterelnök, hanem mert összejöttünk, és megnyitjuk a rendezvényt.

Tisztelettel köszöntöm Önöket, jó napot kívánok mindannyiuknak! Hadd folytassam ott, ahol Semjén Zsolt abbahagyta. Én is szeretnék gratulálni Önöknek ahhoz, hogy sikerült az a történelmi léptékű átalakítás, amelynek sikerességére senki sem fogadhatott előre, vagyis hogy a szovjetek kiszorítása és a kommunizmus összedöntése után mi lesz az emigrált szervezetekből; részei maradnak-e majd a magyar életnek, vagy miután az emigrációt kiváltó okok megszűntek, velük együtt eltűnnek az emigrációs szervezetek is. Ez egy nagyon komoly dilemma volt. Én sokuknál fordulhattam meg az elmúlt húsz-huszonöt esztendőben, és ezzel a kérdéssel, hol elokvensen, hol kevésbé elegáns megfogalmazásban, hol békességben, hol egymással szembeforduló vitákban, de rendszeresen találkozhattam. És gratulálok Önöknek ahhoz, hogy ezt a kérdést sikerült megválaszolniuk, mert végül is az a körülmény, az a tény, hogy most itt ülünk, itt vagyunk, annak a bizonyítéka, hogy megtalálták az egykori emigráns magyar szervezetek a helyüket az új világban, ahogy a miniszterelnök-helyettes úr is mondta: emigráns szervezetekből kulturális, politikai szervezetekké alakultak át, és egy magyar világhálót képeznek ma mindannyiunk javára. Tisztelettel köszönöm ezt a nehéz munkát, ezeket a nehéz vitákat és a nehéz vitákat lezáró jó döntést.

Hadd kapcsolódjak még egy gondolathoz, amit Semjén Zsolttól kaptunk az előbb, hogy támadások is voltak Magyarországgal szemben. Természetesen mindig különbséget kell tenni az éppen aktuális támadások és a között a történelmi kútmérgezés között, ami valahol az 1900-1910-1920 környékén kezdődött. Már ezeket a kútmérgezéseket nem tudjuk fölszámolni, ezekkel együtt élünk úgy, ahogy az időjárás változásaival is együtt él az ember, de itt nem erről volt szó az elmúlt néhány esztendőben, hanem erre még rárakódott, vagy ehhez még hozzáadódott egy másfajta támadás is Magyarországgal szemben, amely azt a munkát kísérte dilemmákkal és kétségekkel, hogy Magyarország 2010-ben az akkor megkapott kétharmados parlamenti fölhatalmazásra alapozva megpróbálta megújítani saját magát. Ideértve a gazdaság újjászervezését, egy új alkotmány megalkotását vagy éppen az oktatási rendszerünk teljes átalakítását. És valóban, most minden történelmi előzménytől függetlenül, ha lehet így fogalmaznom, szakmai értelemben is, az egy logikus és indokolt vita volt, hogy vajon ez a magyar átalakítás, ráadásul az átalakítás kiindulópontjául választott szellemi starthelyzet, amely az alkotmány preambulumában jól kiolvasható, miszerint a kereszténység fontos dolog, a Jóisten nélkül nem fog menni, a hazára és a nemzetre szükség van, a család meg a legfontosabb dolog a világon, szóval ebből a kiindulópontból – ami így hirtelen nem tűnik nagyon PC, liberális, nem is tudom, európai kiindulópontnak, mert most ilyen világban élünk – elinduló átalakítása, megújítása Magyarországnak lehet-e egyáltalán sikeres. És az nem politikai kérdés mindösszesen, hogy a kiindulópontokkal szimpatizálunk-e, vagy nem, hanem valóban: a XXI. század második évtizedében lehet-e ilyen szellemi alapokon ilyen nagyléptékű átalakításokat sikeresen végrehajtani. Ez a dilemma persze, miután velünk szemben fogalmazódott meg, támadásként értelmeződött, nem is lehetett másképpen értelmezni, és ezért jogos most számot vetnünk azzal, hogy vajon ezek a támadások indokoltak voltak-e, vagy sem.

Én csak annyit szeretnék erről mondani Önöknek, hogy ma már azt senki sem vitatja, hogy ezek a megújítási kísérletek és átalakítások sikeresek voltak. Ezt még olyan fényes tekintetű, magas helyeken sem, mint Brüsszel, illendő kétségbe vonni, különösen azért, mert léteznek olyan példák, ahol nem végezték el azt a munkát, mint amit Magyarország elvégzett, és a szemünk elé táruló látvány önmagáért beszél. Itt van, mondjuk, Görögország esete és Görögország állapota, vele szemben meg itt van Magyarország, hogy hirtelen két végpontot említsek. Tehát nem egyszerűen arról van szó, bár köszönet illeti Önöket ezért, hogy a támadásokat sikeresen elhárítottuk, hanem időközben a Jóisten, a történelem, a közgazdaságtan, a külpolitika, számos dolog megsegített bennünket, és bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az átalakítási kísérletek, Magyarország átalakításának kísérlete sikeres. Úgyhogy köszönjük szépen, hogy a támadások kivédésében segédkeztek, és azt szeretném kérni Önöktől, és egyben tanácsolni Önöknek, hogy a következő időszakban már ne támadásnak tekintsük ezeket a velünk kapcsolatos kétségeket kifejtő megjegyzéseket, hanem természetes szellemi vitának, ahol az igazság és a valóság a mi oldalunkon van, és szívesen osztjuk meg a tapasztalatainkat mindenkivel, akinek kétsége van afelől, hogy lehet-e a modern világban ilyen szellemi alapokról kiindulva ilyen mélyen átrendezni egy nemzet és egy társadalom életét. Azt hiszem, hogy most már nem a problémához tartozunk, hanem a megoldáshoz, tehát mindenkinek jó szívvel ajánlgathatjuk. Ezt a habitust és testtartást szeretném Önök számára ajánlani, kellő szerénységgel természetesen. A saját példáinkat és megoldásainkat ajánlhatjuk jó szívvel mindenki figyelmébe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk – és most már a Semjén Zsolttól kapott mankókat elhajítom, tehát a saját gondolataimat fogom követni –, akkor is azt a kiindulópontot választottuk a beszélgetésünk számára, hogy mindannyian érezzük, hogy egy világforgatag kellős közepén vagyunk – most nem földrajzi értelemben, Magyarország, hanem – általában a mi civilizációnk, az az emberfajta, amelyhez mi tartozunk. Egy nagy világforgatag kellős közepén találtuk magunkat, és egy világátrendeződést látunk magunk körül, amit megérteni, fölfogni, földolgozni, beépíteni kell a saját nemzetstratégiánkba, idomulni, alkalmazkodni hozzá, szembeszegülni vele ott, ahol érdekes, és ahol értelmes. No, ez az igazi nagy feladat, amiben ma az európai ember vagy a nyugati, keresztény ember találta magát. És a beszélgetésünket – a múltkor is, most is – javaslom, hogy használjuk föl arra, hogy ebben a dimenzióban is gondoljuk végig Európa és azon belül aztán Magyarország és a magyarság helyzetét. Én erről fogok itt most Önöknek röviden beszélni.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a tény, hogy egy világhatalmi, világgazdasági és világpolitikai átrendeződés kellős közepén vagyunk, ez az érzésünk, ez a tudásunk minden évben erősödik. Ma ezt még világosabban és tisztábban látjuk, mint láttuk egy évvel ezelőtt. Sőt, az elmúlt időszakban számos olyan fejlemény történt a világgazdaságban, katonapolitikában, újonnan elfogadott hadiköltségvetésekben vagy a költségvetések katonai kiadásainak megváltozásában, amelyek jól mutatják, hogy az a világ, amiben eddig leéltük az életünket, már nem sokáig marad úgy, ahogy van. Olyan gyors változások zajlanak, hogy alig tudjuk azokat követni, és jó esélye van mindannyiunknak arra, hogy még látni fogjuk azt az új világrendet is, amelybe szép lassan a következő néhány évben átnő, átcsúszik, átszenvedi magát a világ. A világgazdaság tekintetében a leglátványosabb ez a változás. Hiszen az a korábbi föltételezés, hogy a világgazdaság súlypontjának keletre történő átcsúszása egy időleges folyamat, volt már ilyen, néhány év alatt elmúlt, visszaállt az elmúlt 400-500 évben megszokott világgazdasági rend, amelynek középpontjában a nyugati ember gazdasági dominanciája áll, most azt a gondolatot, hogy ez a jelenség átmeneti, most már eltehetjük a stelázsira. Ez nem átmeneti, ez az új világ maga. Minden évben jól látható, hogy ez a súlypontáthelyeződés, világgazdasági súlypontáttolódás a következő néhány évtized életünket meghatározó kiindulópontja lesz majd. A nyugati dominanciára épülő világgazdasági rend a végfázisában van, utolsó éveit éljük. Az, hogy Japán valaha – mintegy pityke a zubbonyon vagy bokréta a kalapon – azt mutatta, hogyha valaki nyugati elvek mentén szervezi meg a gazdaságát, Keleten lehet sikeres, és így Japánt, bár a világ második legnagyobb gazdasága volt, sosem tekintettük a nyugati világgazdasági dominancia ellenpéldájának, sokkal inkább részének. Nos, időközben azonban történt egy s más, mellélépett Kína, itt jön föl India, itt az arab világ, most jöttem vissza a perzsáktól éppen tegnap. Azt kell mondanom tehát, hogy a keletre, Ázsiába sodródása, tolódása a világgazdaság centrumának immáron nem egy díszítő eleme a világrendnek, hanem annak meghatározó kiindulópontja.

Tisztelt Hölgyem és Uraim!

Ráadásul mindez párosul a katonai világtérkép átrajzolásával is. Ez szerencsére bennünket itt, Európában nem érint, de miután a nyugati katonai rend részesei vagyunk a NATO-tagságunk révén, ennek vannak hatásai arra a közösségre nézve, amelyhez tartozunk, és azon keresztül aztán ránk is. Számolnunk kell azzal, hogy nemcsak egy nyugati világgazdasági dominanciakorszak zárul le, hanem a nyugati világkatonai dominancia korszaka is lezárul. Ennek a megértése, az ebből fakadó következmények megértése, mérlegelése, beépítése a gondolkodásunkba az előttünk álló évek egyik szép intellektuális kihívása.

És végezetül van világpolitikai következménye is ennek a nagy átrendeződésnek. Mert bizonyos politikai eszközök, amelyek dominánsak voltak a mi életünkben, hol a segítségünkre voltak, az utóbbi évtizedben, másfél évtizedben inkább már szájkosárnak meg röghöz kötésnek éreztük, vagyis, hogy van egy emberi jogi, filozófiai alapokon kiinduló politikai diskurzus, és ennek a keretén belül lehet csak megfogalmazni és elmondani mindent, amit gondolunk, és aki ebből a kánonból kilép, árulást követ el a világ nagyszerű értékeivel szemben, szóval ez a korszak is lassan véget ér. Kiderült az elmúlt év során, hogy a nyugati demokrácia exportjára épülő világpolitika megbukott. Ahova exportálni kívántuk a demokráciát, ott nem találtunk rá vevőt, ahol mégiscsak volt vevő, arról kiderült, hogy a nép kisebbségéhez tartozik, és a világban szinte mindenhol nagyobb bajt okoztunk a demokráciaexporttal, mint amilyen bajokat orvosolni akartunk vele. Szomorú ez, egyáltalán nem esik jól ezt az összegzést most Önök elé tárnom, de az igazság így fest. Ráadásul azt gondolom, hogy az a fajta emberi jogi diskurzus, amely az egész világot a szabadságból és az emberi jogokból kiindulva próbálja leírni, és követendő mintává fölrajzolni, ennek is beszűkült a vevőköre. Ideje, hogy visszatérjünk a realitásokhoz, a valósághoz és a reálpolitikához. Azt is meg merem kockáztatni, hogy a demokráciaexportra és az emberi jogok exportjára épülő világpolitikai kurzusnak is a végén járunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezen a nyugati világon belül, amely szembenéz a glóbusz helyzetének megváltozásával, Európa egy sajátos helyet foglal el. Még az amerikaiknál is súlyosabb gondok gyötörnek bennünket, és a következő évek szép feladatokat adnak, ha meg akarjuk oldani ezeket a problémákat.

Először is az európai gazdaság – erről mondanék most néhány szót – továbbra is szklerotikus, tehát elmeszesedett, rugalmatlan, és nem nagyon találja a fölgyorsult idő által diktált ütemben a világgazdasági kihívásokra adandó válaszokat. Ez annál is inkább fájdalmas, mert ez megnöveli a Közép-Európára nehezedő terheket. Ha Önök vetnek egy pillantást az európai gazdasági növekedés térképére, akkor azt fogják látni, hogyha a közép-európai országok ma nem lennének tagjai az Európai Uniónak, mint ahogy 2004 óta tagjai vagyunk, és a mi gazdasági számainkat kivennénk az európai gazdaság teljesítményének összmutatóiból, akkor az európai gazdaság zsugorodna. Csak azért van egy 1 százalék környéki növekedése, mert a közép-európai népek gazdasági teljesítménye a 3-4 százalékos tartományban nő évente, és ez az, ami az egész Európai Uniót ma a növekvő világgazdasági térségek között tartja.

A második probléma, amivel szembe kell néznünk, a bevándorlásnak a kérdése. Erről majd egy kicsit hosszabban szeretnék beszélni, mert ez nemcsak gazdasági, hanem civilizációs és kulturális természetű kérdéseket is fölvet.

És harmadik problémaként, ha Európáról szólunk, akkor meg kell említenünk a demokráciaproblémát is, mert a kontinensünk ha így folytatja, megszűnik demokratikus kontinensnek lenni. Az a távolság, amely a hatalmat gyakorló elitek és a demokrácia alapját adó nép között megmutatkozik, és ami mindig létezik valamilyen mértékben, – mert sosincs teljes átfedés, még a tisztán közvetlen demokráciára épülő népszavazáson Svájcban sincs folyamatos egybefekvés, tehát ilyen teljes átfedés nem lehetséges, valamilyen elmozgás mindig van, valamilyen rugalmas távolságtartás mindig létrejön – de az, hogy a távolság a nép és az elit között, a nép ösztönei, akarata, szándékai, kívánságai és az elit által kívánatosnak tartott politika között olyan mértékű legyen, ez a különbözőség olyan ütemben növekedjen, mint ma Európában, ez fölveti az európai demokrácia jövőjének kérdését is. Egyáltalán nem mondom, hogy vége van az európai demokráciának, de azt mondom, hog ha úgy folytatunk mindent, ahogy eddig, akkor vége lesz. Tehát ha meg akarjuk tartani a kontinenst demokratikusnak, akkor változtatni kell Brüsszel politikáján, változtatni kell az európai nagyhatalmak központjában jó néhány politikai tézisen, és valószínűleg, nekünk, közép-európaiaknak is változtatnunk kell néhány dolgon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha Európában egy rövid beszámolót akarnék Önöknek adni erről, akkor azt mondhatnám, hogy a felszín alatt – a felszínt mindenki látja, erről sokat nem szeretnék beszélni – egy valódi stratégiai civilizációs, kulturális küzdelem is, birkózás is zajlik. Két táborból áll ma Európa. Vannak azok, akik az Európai Egyesült Államokat szeretnék létrehozni az Egyesült Államok mintájára, és vannak, akik pedig a nemzetek, az európai nemzetek szövetségeként képzelik el az Európai Uniót. És ez a vita minden konkrét kérdésben nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de megjelenik. Mi az európai nemzetek szövetségének táborához tartozunk. Mi nem tekintjük erkölcsileg gyengébbnek azt a pozíciót, amely a mi sokszínű Európánkból egy Európai Egyesült Államokat akar létrehozni. Lehet ilyet gondolni, ettől még az ember nem válik a jó dolgok világellenségévé, szabad ilyen nézeteket megfogalmazni, tehát nem szándékozom ezt a pozíciót erkölcsileg minősíteni, de intellektuálisan minősítenem kell, történelmileg is minősítenem kell, és föl kell hívnom arra a figyelmet, hogy míg az Egyesült Államoknak épp az a sajátossága, specifikuma, hogy nem voltak benne önálló nemzetek és nemzetállamok, ezért létre tudott hozni egy nagy egyesült államokat, addig a különböző kultúrákkal, nyelvekkel, történelmi gyökerekkel rendelkező Európa lényegét éppen az adja, hogy vannak benne nemzeti alkotó elemek, és ha valaki azt ki akarja ott emelni, akkor akarva- akaratlanul meg fogja szüntetni magát azt a minőséget is, amit Európának nevezünk. Ettől még Európa megmarad, lesznek földrajzi határai, lesz neki gazdasági teljesítménye, de azt a minőséget, szellemi, civilizációs minőséget, amely bennünket európaiakat, mint kontinenst megkülönböztet a világ minden más részétől, fölszámolja az, aki Európai Egyesült Államokat akar létrehozni. Ezért mi részben a magyar kultúra szerelmeseként is, mert hiszen azt gondoljuk, hogy ennek a fönntartása az egyik legnagyobb missziója az életünknek, de ezen túl, mint az európai kultúra szerelmesei is azt gondoljuk, hogy – mind a magyar, mind az európai kultúra – olyan minőség, amelynek megőrzése kötelesség, szép feladat, amit szívesen vállalunk, és ezért vállaljuk a vitát az Európai Egyesült Államok koncepciójának nagyhatalmú politikai képviselőivel szemben is.

Most, miután ez egy nemzetegyesítő fórum, mármint a Magyar Diaszpóra Tanács, ezért most nem beszélek arról a dologról, hogy az európai nemzetek fölszámolása, mint a nacionalizmus fészkét szimbolizáló jelenség fölszámolása az európai baloldal – ideértve a magyar baloldalt is – régi küldetései közé is tartozik. De ez megosztana bennünket most itt, az asztalnál, ezért a pártoskodást félretéve csak jelzem, hogy van egy ilyen dimenzió is, de nem azért jöttünk össze, hogy ezt kibontsuk, ezt majd talán más fórumokon érdemes áttekinteni.

Szeretnék néhány szót mondani arról a kihívásról, amely leginkább foglalkoztat ma bennünket, itthon élő magyarokat, ez pedig az újabb kori népvándorlás. Ezt a politikai korrektség nyelvezetén migrációnak kell nevezni, de valójában itt egy újabb kori népvándorlásról van szó, és ez a népvándorlás nem más, mint Európa lerohanása. Nem egyszerűen bejönnek ide, nem bemigrálnak, nem bevándorolnak, nem bejönnek, hanem egyszerűen lerohanják Európát. Egy abszurd koalíció jött létre. Én nem akarom azt mondani, hogy ez az abszurd koalíció volt az oka a népvándorlásnak, mert könnyen lehet, hogy fordítva volt, és az abszurd koalíciót a népvándorlás hozta létre – ezt a vitát most szintén nem folytatnám le – csak jelzem, hogy itt még intellektuálisan nem állunk biztos lábakon a jelenség megértését illetően. De van egy abszurd koalíció, amely áll először is az embercsempészek több tízezer főt foglalkoztató hálózatából, sok milliárd eurónyi üzleti érdekkel, áll az üzletemberek által fizetett jogvédők csapatából, ők is sokan vannak, és nagy befolyással rendelkeznek, és áll az Európai Unió egyes vezető politikusaiból. Így áll össze az abszurd koalíció, amelynek eredményeképpen beszállítjuk Európába azokat az embereket, akik vagy arra kényszerültek, vagy arra a döntésre jutottak, hogy elhagyják azt a földet, ami egyébként az ő otthonuk. Tehát nem arról van szó, hogy nem tudjuk őket föltartóztatni, nem arról van szó, hogy ne találnánk eszközöket arra, hogy megállítsuk ezt a folyamatot, hanem arról van szó, hogy mi magunk szervezzük őket, mi magunk küldünk értük járművet, mi magunk helyezzük hatályon kívül azokat a törvényeket, amelyek egyébként ellenőrzéseket, szűréseket, normális migránspolitikát tennének szükségessé. Ezeket mind kiiktatják az európai vezetők, és olyan helyzetet hoznak létre, ahol egyfajta erkölcsi kívánalommá válik, hogy maguk az európai politikusok szállítsák be ezeket az embereket, és a viták középpontjában már az áll, hogyan tudnak a legkényelmesebben, a legkisebb konfliktussal, a legnagyobb biztonságban megérkezni oda, ahova egyébként jönni szeretnének, tetszés szerint kiválasztva a számukra leginkább vonzó európai országot.

A magyar álláspont, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a kezdetektől fogva az volt, hogy túl azon, hogy védjük meg a magyarok közösségét ennek a lerohanásnak a nemkívánatos hatásaitól, ami egy vitán felül álló alkotmányos kötelességünk, de az álláspontunk az volt, hogy ennél vállaljunk többet, és hívjuk fel Európa figyelmét arra, hogy ne folytasson ilyen politikát, ne engedjen, és ne szállítson be százezrével embereket Európába ellenőrizetlenül, anélkül, hogy tudnánk, hogy kicsodák, tudnánk, hogy honnan jönnek, tudnánk, hogy mit akarnak, és lenne képünk arról, hogyan is fogunk velük együtt élni. Tehát Magyarország többet vállalt annál, mint hogy megvédje a saját közösségét, fölléptünk az európai színpadra is, mert a fenyegetettséget európai dimenziójúnak láttuk, és ott, az európai színpadon is elmondtuk, mindazt, amit erről a jelenségről gondolunk. Ez egy nehéz döntés volt, mérlegelnünk kellett. Nyilvánvalóan, ha valaki kimegy a napfényre, akkor lebarnul, hogyha valaki egymaga áll a reflektorfényben, akkor mindenki őt fogja nézni, és ez az oldalazó túlélésre alapozó magyar diplomáciai képességeket meghaladó képességeket igényel. De úgy láttuk, hogy most nem egy oldalazó vizesnyolcas, „valahogy majd megússzuk” politikát, majd a hagyományos magyar észjárás segítségével a végén okosan megtaláljuk azt az utat, hogy a rossz dolgokból kimaradjunk, itt ennél sokkal többet vállaltunk. Nyíltan és egyenesen fölléptünk az európai politika színpadára, és azt mondtuk, hogy kedves európaiak, ne csináljátok, ennek nem lesz jó vége, és vállaltuk az ebből fakadó összes vitát, ezeknek a részleteiről most itt nem számolok be, bár kétségkívül tartalmaznak izgalmas mellékjeleneteket. Ráadásul a magyarok voltak azok, akik azt is elmondták, hogy olyan országokból, illetve olyan területekről érkeznek, illetve olyan területekről szállítunk be Európába embereket, akikkel ma egyébként háborúban állunk. Lehet, hogy mi nem tekintjük őket ellenségnek, de ők annak tekintenek bennünket. Az a körülmény, hogy európai országok, mondjuk, Szíriában meg akarták buktatni a kormányt, és ott bombákat dobtak le, lehet, hogy mi baráti segítségnyújtásnak gondoljuk innen, és elismerést várunk érte, Szíriából nézve ez másképpen fest. Ott ők úgy tudják, hogy mi a katonai ellenségeik vagyunk, ezért dobáltunk rájuk bombákat, és ezért ellenségnek tekintenek bennünket. Hasonló a helyzet Afganisztánban, hasonló a helyzet Irakban, hogy egy harmadik példát mondjak. Tehát azokon a területeken, ahol most katonai akciókat hajtunk végre, az embercsempészek Európába induló tömegeket szerveznek, és nyilvánvaló, mint ahogy ez a fölismerés olyan régi, mint a hadviselés története, hogy az ellenfél hátországába juttatni a saját katonai erőink gerillaszerűen szervezett részeit, egy értelmes – nem emberséges, de értelmes – katonai cselekedet. Mi, európaiak ezzel a kockázattal egész egyszerűen nem számoltunk, ez a felelőtlenség kategóriájába tartozik, és ennek az eredménye emberéletekben mérhető már most. És nagyon sokat dolgoznak a titkosszolgálataink, nagyon reménykedünk, és sokat imádkozunk, hogy ne következzen be újra és újra mindaz, aminek a borzalmait legutóbb Párizsban már átéltük, miközben egyébként a helyzet előidézéséhez szerintem a rossz politikánk révén mi, európaiak is hozzájárultunk.

Mindennek van egy erős lelki vonatkozása is. Itt idősebbeket is látok az asztal körül – idősebb urakat, úgy értem – és nyilván nekik vannak élményeik egy olyan korszakról, amikor Európa, benne Magyarország támadás alatt állt. Nekünk fiataloknak nincs, nekem is új élmény, az én nemzedékemnek, pedig nem vagyok fiatalember már, új élmény, hogy lehet egy olyan Európát is elképzelni, amelyet megtámadnak; amelyben a biztonság nem természetes; ahol velünk szembenálló erők különböző eszközökkel – most éppen terrorista eszközökkel –támadásokat hajtanak végre a mindennapi életmódunk, nyugalmunk és biztonságunk ellen. Ez egy új helyzet. Mi eddig a biztonságot természettől fogva adottnak tekintettük, olyan természetes volt, mint a levegővétel. NATO-tagállam vagyunk, európai uniós tagállam vagyunk. Milyen bizonytalanság? Milyen fenyegetettség? Milyen támadás? A gondolat maga is abszurd volt, és most újra kell rendezni magunkban sok mindent, hogy a megfelelő helyre – leginkább legelőre – helyezzük a terrorizmussal szembeni védekezésből fakadó biztonsági kérdéseket, és újra a biztonságot, a katonai, nemzetbiztonsági védelmet tekintsük az államélet legfontosabb feladatának, mert nincs annál fontosabb dolog, mint hogy megvédjük annak a közösségnek a tagjait és az ő életüket, akiknek a vezetésére egyébként ők megválasztottak bennünket. Ez egy mélyebb és alaposabb átgondolást és átalakítást igényel a saját politikai szempontrendszerünk tekintetében is, nem beszélve arról, hogy a megtámadottság érzésével kell együtt élnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A helyzet abszurditását nem nehéz bemutatnunk ebben a körben, két mondatnál többet nem is szánnék erre. Gondolják végig, hogy Önöknek hány ellenőrzésen kellett átesni, amíg beengedték Önöket abba az országba, ahova – egyébként ígéretet téve arra, hogy majd a törvényeket be fogják tartani –, Önök jelentkeztek, vagy amit megjelöltek, mint a menekülési vagy az emigrációs úticélt. Nos, képzeljék el, hogy most ez mind nincs. Ma tulajdonképpen egy Európai Unióhoz tartozó polgárnak – ha nem Schengen tagja – a belső mozgása nagyobb nehézségbe ütközik, mondjuk, egy bolgár emberé, mint egyébként egy Szíriából érkező migránsé. Ezek abszurd helyzetek, és jól mutatják, mint minden abszurd helyzet a politikában, hogy megoldást kell találni. És vajon mit szóltak volna, amikor Önök beadják az Amerikában vagy Kanadában történő letelepedésre vonatkozó kérelmüket, ha ott egy lábjegyzetben megjegyzik, hogy egyébként ha majd megérkeznek, akkor esetleg lesz javaslatuk arra nézve, hogy az ottani vallási szimbólumokat távolítsák már el, igaz, hogy az a többségé, meg azoké, akik ott élnek, de Önöknek, mint újonnan érkezőknek ez nem tetszik. És ma ez nem egyszerűen csak fölvethető az Európai Unióban, európai politikusok támogatják, hogy egy oda érkező kisebbség azzal az igénnyel léphet föl, hogy az őshonos többség vallási szimbólumait azért távolítsák el, mert az újonnan érkezőknek az érzékenységét ez sérti. Ezek abszurd helyzetek, és ha nem mondjuk ki, hogy ez abszurd, akkor nem is fogunk tudni védekezni az ilyen típusú kihívásokkal szemben. Megáll az ész és ácsorog, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha az ember sokat jár Brüsszelben.

Olvastam egy remek írást egy Hefty nevű német kiváló újságírótól, aki magyar ember, és elemezte a hatvanas években Németországba történő török bevándoroltatásnak a következményeit. Ott olvastam a következő mondatot, amit az Önök figyelmébe szeretnék ajánlani, amely valahogy így hangzott, hogy a németek munkaerőt akartak, és embereket kaptak. Ez most is így van. Tehát aki azt gondolja, hogy Európa munkaerő problémáit meg demográfiai problémáit bevándorlással akarja megoldani, lehet, hogy megoldja a demográfiai problémákat, csak közben fölszámolja vele Európát, saját magát. Tehát ez a fajta módszer az európai demográfiai problémák kezelésére egy önfelszámoló politikában fog végződni. Mert ugyan lehet, hogy demográfiát megoldó alanyokat akarunk, meg munkaerőt szeretnénk, de embereket fogunk kapni, hús-vér embereket, lélekkel, érzésekkel, kultúrával, civilizációval, és nem tehetünk nekik szemrehányást azért, ha mindazt, amit számukra az élet jelent, a vallásukat, a hagyományaikat, azt a civilizációt, nem akarják egész egyszerűen maguk mögött hagyni, és ledobni magukról, mint egy rossz ruhát. Azt csak az európai értelmiség egy része gondolja, hogy az ember a saját kulturális hagyományait, szexuális meghatározottságát, teremtett lény mivoltát, nemzethez való kötődését egész egyszerűen csak levetheti egy egyszerű döntés eredményeképpen, mint ahogy az ember otthon lecseréli a zakóját a mindenkori pizsamájára. Ez lehetetlen! És ez az elvárás ideérkezőkkel szemben nem emberséges, nem tisztességes, nem fair elvárás.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után engedjék meg, hogy szóljak még néhány szót, mert ez lesz az Önök elé kerülő leggyakoribb ügy Magyarországgal összefüggésben az előttünk álló hónapokban a kötelező betelepítési kvótáról. Ugye, ha az ember egy bonyolult jelenséggel találja magát szemben, akkor jó, ha azt teszi, mint a zavarban lévő bakfisok szokták a tánciskolában, hogy visszamegy kályhához, és ha összeomlottak a lépései, akkor újraindítja őket onnan. Van, akinek ez még felnőtt korban is ajánlott. Magunknak is csak ezt tudom most ajánlani. Nem érdemes túlbonyolítani a kérdést, hanem az alapkérdést kellene megtalálnunk. Az alapkérdés pedig úgy hangzik, hogy van-e bárkinek joga ezen a világon megmondani nekünk, hogy mi a saját országunkban kikkel kívánunk együtt élni? S a válasz az, hogy senkinek sincs joga ezt meghatározni. Ezt csak mi, magyarok dönthetjük el, akik itt élünk, és akiké ez az ország. Ha ezt a mondatot ki tudjuk mondani, akkor innentől kezdve logikus, hogy el kell utasítanunk minden olyan európai uniós, brüsszeli törekvést, amely azt a jogot, hogy eldöntsük, hogy kit engedünk ide be, meg kit fogadunk be, befogadunk-e egyáltalán bárkit, el akarja tőlünk venni, és át akarja telepíteni valahova máshova, például Brüsszelbe egy közös, európai uniós migránspolitika jegyében, amelynek egyik eleme a kötelező szétosztási kvóta. Azt fogják majd tapasztalni a következő hetekben és hónapokban, hogy Magyarország minden erejét latba vetve azért küzd, hogy ne jöjjön létre olyan európai gyakorlat, ahol nemcsak Magyarország számára, hanem a többi európai ország számára is valakik valahol megmondhatnák, hogy nekünk hány és miféle emberekkel kell együtt élnünk addicionálisan a már ittlévő magyarokhoz adva, befogadva ide őket. Ez azért lesz forró krumpli a következő időszakban, mert ugyan eddig sikerült féltitkos állapotban tartani – bár a német sajtóban már lehetett olvasni erről – hogy az a föltételezésünk, hogy túl azon a megállapodáson, amit a törökökkel kötöttünk vasárnap Brüsszelben, és amelynek a pontjai nem könnyűek, de vállalhatók, nem is ésszerűek magyar szempontból, de elviselhetőek, ezért nem is vétóztuk meg, de hogy e mögött a megállapodás mögött van még valami, ami nem szerepel a megállapodásban, és a következő napokban, hetekben a kilógó lóláb megjelenik majd, kibújik a szög a zsákból, hogy a képzavart próbáljam minőségileg is magasabb szintre emelni. Tehát a lóláb kibújik a zsákból, mint egy szög, és egyszer csak arra fogunk ébredni, hogy valahol be fogják mondani – szerintem még a héten Berlinben –, hogy akkor van itt még egy ügy: hogy akkor 400-500 ezer szíriai menekültet Törökországból egyenesen be kéne hozni az Európai Unióba. Ez a feketeleves még vár az európaiakra. Nekem az a föltételezésem, hogy egy ilyen nem nyilvános megállapodás létezik. Ezt abból gondolom, hogy egyszer nyilvánosan is fölvetették a máltai miniszterelnöki csúcson, ahol ezt megvétóztuk és leszavaztuk, illetve szavazás nem volt róla, de világos volt, hogy nem fog átmenni, ezért kikerült a török–európai uniós megállapodásból. De szerintem ettől még ez a titkos háttérmegállapodás van, és a napokban ezzel szembesülni fogunk, és egy óriási nyomás lesz rajtunk is és a többi visegrádi országon is, amely arról szól majd, hogy akkor ha már megegyeztek valakik, – most diplomáciai bonyodalmakat elkerülendő, nem mondom meg, hogy Berlin melyik országhoz tartozik– tehát ha már megegyeztek valahol valakik, akkor ne egyszerűen csak behozzuk Európába ezeket az embereket, hanem rögtön osszuk is szét egymás között. Méghozzá kötelező erővel. Az ezt célzó nyomás határozza meg a következő néhány nap és néhány hét Európa-politikáját. Nem lesz könnyű a helyzet, mert természetesen mi ezt így nem tudjuk, sőt sehogy sem tudjuk elfogadni. Kérem tehát Önöket, hogy az erről szóló vitákban hallassák majd a hangjukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország ma már egy gazdaságilag sikeres ország. Tudják, hogy Európában ahhoz, hogy az ember meg merjen szólalni, először rendben kell lennie a költségvetésnek, jó tendenciát kell mutatni az államadósságnak, az európai átlag fölött kell lennie a gazdasági növekedésnek, és a többieknél gyorsabb mértékben nagyobb ütemben kell csökkenni a munkanélküliségnek, ha ez együtt van, akkor vesz részt az ember a szellemi természetű vitákban is egyenrangú félként. Amíg ez nincs, addig, ugye, nincsenek összekötve a szellemi vitákban való részvételi jogok a gazdasági teljesítménnyel, de úgy tekintenek az országokra, hogy először saját háza táján tegyen rendet utána okoskodjon itt a nagyobb európai ügyekben. Most, hogy azonban Magyarország már e tekintetben a saját háza táján rendet rakott, nekünk többé nem a védekező pozíciójából, hanem egy sikeres európai ország kezdeményező pozíciójából kell beszélnünk. Tehát szerintem nemcsak arról van már szó, hogy meg akarjuk védeni magunkat és Európát valami rosszal szemben, és egy védekező testtartást veszünk föl, mint ahogy a ringben lehet azt látni, hanem hogy megoldási javaslataink, elképzeléseink, gondolataink vannak az egész közösség számára. És azt javaslom, hogy itt ne aprózzuk el, hanem gyűjtsük össze az összes gondolatunkat, azokat is, amiket az előbb elmondtam és messze azon túl lévő számos gondolatot is. És mondjuk ki őszintén, hogy az Európai Uniót alapvetően meg kell reformálni. A migránsválság mutatta meg legvilágosabban, hogy milyen mélyen ülő bajok vannak az Európai Unióban, ezt tekintsük egy állatorvosi lónak. Bizonyos szempontból köszönjük meg, hogy egy ilyen válság rátapintott, rámutatott azokra a gyengeségekre, amiktől ma az egész európai politika és Európa szenved, és ne csak védekezzünk a bajok ellen, hanem mondjuk ki, hogy igen, itt, Közép-Európában – holnap Prágában a visegrádi négyekkel is fogunk találkozni ugyanebben a szellemben – fogalmazzunk meg magyar vagy közép-európai javaslatokat Európa megreformálására. Hiszen ha igaz, hogy a közép-európai országok gazdasági teljesítménye ma a lokomotív, a gazdasági erőgép az egész Európai Unió gazdaságán belül, akkor ezzel arányosan vegyük magunknak a bátorságot, az átfogó európai reformokra vonatkozó gondolatok megfogalmazására is. Le kell zárni egy korszakot szellemi, politikai értelemben is, és meg kell nyitni egy másik korszakot annak érdekében, hogy meg tudjuk védeni a nyugati civilizáció bölcsőjét, mert nem szeretnénk, hogyha a nyugati civilizáció bölcsője egyben a nyugati civilizáció koporsójává is válna. Márpedig ha ez így megy tovább, ahogy most elmondtam, nem marad irodalmi túlzás, hanem politikai realitássá is válhat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogy pontosan mik is legyenek ezek a megújító reformjavaslatok, nem itt kell most megbeszélnünk. A fő irányát úgy fogalmaznám meg,– nem biztos, hogy ez lesz majd a végleges javaslatnak a nyelvi kerete, mert provokatív, de talán így érthetőbb – hogy egy liberális korszak helyett egy demokratikus korszakra volna szükségünk. Volt időszak, amikor a liberális korszak és a demokratikus korszak egybeesett; volt, amikor a liberalizmus középpontjában a szabadság állt; volt, amikor a demokráciát nem is lehetett elképzelni liberális gondolatok nélkül, de ez a két dolog egymástól elvált. Ma egy liberális politika uralkodik Európában, amivel az emberek nem értenek egyet, és választani kell. És ha választani kell, akkor azt javaslom, hogy egy demokratikus európai reformkoncepciót fogalmazzunk meg, és a liberális korszak után – annak minden érdemét elismerve – jöjjön végre Európában egy demokratikus politikai korszak, az azt kiteljesítő politikával egyetemben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után az európai kitekintés után hadd mondjak néhány szót Magyarországról is. Magyarországról nem könnyű beszélni, mert mi egy olyan politikai kultúrában nőttünk föl – az idősebbek talán azt mondhatják erre, hogy ez régen is így volt –, amikor nem politikai viták zajlanak, hanem a politikai viták alapjául szolgáló tények megkérdőjelezése zajlik. Tehát Magyarországról azért nehéz értelmesen beszélni nemzetstratégiáról, gazdasági stratégiáról, mert nem az irányokról van vita, hanem arról, hogy egyáltalán vannak-e olyan tények, amelyeket a vitatkozó felek kölcsönösen, mint tényeket tudnak elfogadni. És miután egy folyamatos intenzív pártharc keretében és világában zajlik a nemzetstratégia kialakítása, a gondolatok megfogalmazása, itt a pártérdekek mindig bejönnek, a pártértelmezési érdekek pedig állandóan elmozgatják a legelemibb tényeket is. Egy magyar politikai vitában, ha valaki azt mondja, hogy kétszer kettő három, a másik pedig azt, hogy öt, senki nem lepődik meg. Ezt nem hülyeségnek, butaságnak, szamárságnak minősítik, hanem természetes álláspontnak, ahonnan lehet szemlélni a világot. Ezért mondom, hogy nem könnyű Magyarországról beszélni. Mégis kell erre kísérletet tenni, és talán a legnagyobb esélye erre a miniszterelnöknek van, aki persze párthátteren tudja gyakorolni a kormányzati főhatalmat, de mégiscsak az emberek nyelvén kell beszélnie, és ezért a sületlenségnek így természetes határa van, tehát akármilyen marhaságot, pártérdektől motivált ténybeli tévedéseket nem lehetséges a nyilvánosság elé tárni. Ezért arra kérem Önöket, hogy egy bizonyos sávon belül fogadják el ténynek azt, amit mondani fogok a magyar valóságról.

Van itt mankónk, hiszen minden évben különböző intézetek különböző jelentéseket jelentetnek meg Magyarország helyzetéről. A tegnapi vagy tegnapelőtti napon kijött a 2014-es év nagy, átfogó elemzése. Nekem még abban a szerencsében is részem van, hogy én – miután én is részese vagyok a művelésének, az alakításának – az idevonatkozó 2015-ös adatokat is ismerem, és nyugodtan mondhatom, hogy a 2014-ben kibontakozó tendenciák a 2015-ös évben is folytatódtak, de erről a következő év közepén lesz szakmailag tudományosan megalapozott tudásunk. 2014 jó év volt Magyarország számára. A nemzeti össztermékünk nőtt 3,7 százalékkal, a munkanélküliség az lecsökkent 7-7,5 százalékra, tudjuk, hogy ma már 6,3-6,5 százalékon van az év mostani szakaszában. A foglalkoztatottságunk megnőtt, 2014 végén négymillió-egyszázezer ember dolgozott, a legutóbbi negyedévben ez – ha jól emlékszem – négymillió-háromszázezer magasságába emelkedett, 1991 óta nem dolgozott ennyi ember Magyarországon. Miután a természeti erőforrásainkat jelentő területeket a világháború után levágták Magyarországról, ezért a magyar gazdaságnak a növekedése egyetlen politika mentén lehetséges, az elvégzett munka mentén. Mi nem az olajbevételekből történő okos gazdálkodással fogjuk majd föllendíteni a magyar gazdaságot, és nem a felvidéki ércbányákból hozzuk majd a gazdasági erőt – mert azok nincsenek –, és a többi területet most föl sem sorolom. A lényeg az, hogy abból kell főznünk, ami maradt, és ami van, és ez pedig egy munkaalapú gazdaságra ítél bennünket, ami azt jelenti, hogyha a magyarok nem dolgoznak, akkor tönkremegyünk nemzetként is, egyenként is. Ha dolgoznak, akkor van esélyünk arra, hogy megmaradjunk, sőt nemzeti méretekben is és családi méretekben is boldogulni tudjunk. Most négymillió-egyszáz, négymillió-háromszázezer között van a dolgozó emberek száma, 1991 óta ennyien Magyarországon nem dolgoztak. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy 2010-ben az összes dolgozó ember száma ellenére is valóságban csak egymillió nyolcszázezer ember fizetett adót, most pedig mind a négymillió-háromszázezer ember fizet adót, akkor jól láthatják azt a hatalmas utat, amit Magyarország megtett. Eközben itt a rezsicsökkentés vagy a rezsiharcnak elnevezett gazdaságpolitika eredményeképpen az infláció gyakorlatilag megszűnt, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek a növekedési eredmények nettó számok, nem pedig bruttók, nem kell belőlük levonni semmit. A reáljövedelmek az elmúlt évben mintegy 5 százalékkal nőttek. Ez ebben az évben is folytatódott.

Van egy morális ügy mindig. A magyar ember az egy igazságra érzékeny emberfajta, és mindig keresi, hogy a gazdasági mutatók javulása mögött vajon a legelesettebbek, legszegényebbek helyzete az miképpen alakul. Én azt tudom mondani Önöknek, fogalmazzunk úgy, hogy az alul lévők és az alsó középosztály világáról beszélek most, ami a nemzetnek a törzse, mert szám szerint itt vannak a legtöbben, tehát a szegénységnek kitett vagy a szegénységbe való lecsúszással fenyegetett rétege Magyarországnak a teljes népességnek 32-33 százaléka volt még 2013-ban is. Ez 2014-ben lecsökkent 27-28 százalékra, és a 2015-ös évben tovább csökken, ami azt jelenti, hogy az alsó középosztály helyzete –, nyilván a devizahitelek kiváltásával összefüggésben, az adósrabszolgaságból való kikerüléssel összefüggésben – stabilizálódott, megerősödött, és van egy fölfele, nem túl gyors,– sajnos a vágyainktól messze elmaradó, de létezik egy – fölfele mozgása. Még egyszer mondom: a nemzetnek a törzsét adó alsó középosztály világában úgy, ahogy nő a foglalkoztatás, nőnek a bérek, ennek a rétegnek, ennek a széles osztálynak a helyzete is érzékelhetően, elfogadható ütemben javul, ami nem a beletörődési ütem, csak az elfogadható ütem, mert ha minden évben ennyi, ekkora ütemben tud javulni, akkor ennek a ciklusnak a végére már egészen elfogadható képet fog mutatni az ország, ami nem jelenti azt, hogy a következő kormányoknak ne lenne még nagyon sok feladata. Ez abszolút számokban azt jelenti, hogy a mélyszegénységben élők száma a 2014-es évben 166 ezer fővel csökkent. Becsüljük meg ezt az eredményt, különösen egy stagnáló európai környezetben.

Még amit talán fontos ebben az összefüggésben elmondanom Önöknek, az, hogy a biztonság, a rend tekintetében Magyarország jól áll. Az európai középmezőny előtt helyezkedik el mind a bűncselekmények számát, mind pedig a biztonságérzetet tekintve, aminek azért van nagyon nagy jelentősége, mert Magyarország legnagyobb gazdasági potenciálját, és egyben a magyarok legnagyobb kulturális alkotását ugyan az a dolog jelenti, és annak a ki- és felhasználhatósága összefügg az itteni élet biztonságával. Ezt a potenciált, illetve a magyarok legnagyobb kulturális alkotását szerintem úgy hívják, hogy Budapest, ami az elmúlt időszakban az egész világon divatossá vált, fölértékelődött, kulturális attrakció és vonzereje megnőtt, a gazdasági teljesítőképességéről pedig mindenki felső fokokban beszél. Nagyon nagy kincs Budapest a magyarok kezében, amivel jól kell sáfárkodni. És a mi városunknak nemcsak dinamikusnak, hanem biztonságosnak is kell lennie ahhoz, hogy világméretekben képes legyen kifejteni azt a pozitív hatást, amit aztán minden nemzeti önbecsülésünkben, mind pedig a gazdasági számokban majd visszaköszönni láthatunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagyjából így fest a helyzet. Nekem nem dolgom, hogy ilyen értékeléseket mondjak, de talán a közöttünk fönnálló baráti viszonyra tekintettel megbocsájtják nekem a túlterjeszkedést. Azt tudom mondani, hogy Önök egy sikeres, megbecsült, komoly, fontos csatákat vívó, szép perspektívával rendelkező ország külső erőihez tartoznak. Azt gondolom, hogy eljött a pillanat, amikor ha nem is egyik napról a másikra, de az a kényelmetlen érzés, hogy magyarnak lenni kritikát váltott ki, kétségeket váltott ki ez elmúlik, és lassacskán, még egyszer mondom, nem azonnal, de lépésről-lépésre egy megérdemelt, elismeréssé változhat, fordulhat át. Persze soha sem magától történik az ilyesmi. Arra szeretném Önöket kérni, hogy ezt a fordítókorongot ne csak mi toljuk itt Budapesten, hanem Önök is, legyenek kedvesek, adják hozzá a fordítókorong működéséhez a saját erőiket. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!