- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-magyarorszagi-reformatus-egyhaz-unnepi-emlekzsinatan/ -

Orbán Viktor beszéde a Magyarországi Református Egyház ünnepi emlékzsinatán

Főtiszteletű Emlékzsinat! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntöm a magyar reformátusok egyházi és világi vezetőit. Megtisztelő számomra, hogy részt vehetek az emlékülésen, amelyen az 1956-os forradalom hőseire, a megtorlás áldozataira és üldözöttjeire emlékezünk. Mielőtt ezt megtenném, engedek püspök urunk szelíd provokációinak, amelyeket mindig tisztelettel és köszönettel fogadunk, és elmondom Önöknek, hogy a reformáció emlékévét a kormány részéről alkalmas pillanatnak látjuk, hogy a nagypéntek méltó megünneplését úgy segítsük elő, hogy azt munkaszüneti nappá nyilvánítjuk. Már csak egyetlen akadályt kell vennünk, egy karcagi református atyafi bólintására várunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!

Külön öröm, hogy Önöket éppen itt, ebben az épületben köszönthetem, ahol azon az őszön az elsők között talált otthonra a magyar szabadság. 1956. október 23-án a Budapesti Református Theologiai Akadémia ifjúsága együtt vonult a magyar írókkal és egyetemistákkal, mert – ahogy nyilatkozatukban írták, idézem – „meggyőződésük, hazaszeretetük és négyszáz éves hagyományaik arra kötelezték őket, hogy elődeiket követve, akik mindig a néppel és a népért küzdöttek, ők is együtt harcoljanak a nemzettel a szabadságért.” És harcba is szálltak: sebesülteket mentettek a vöröskereszt zászlaja alatt, vagy éppen kézikocsin vittek élelmet a Práter utcai felkelőknek. Ketten közülük, Magócsi István és Herczegh Lajos hősi halált haltak, hatan pedig megsebesültek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Főtiszteletű Emlékzsinat!

A protestantizmus a modern európai demokrácia és kultúra egyik alapvető építőeleme. A hitvalló bátorság fél évezredes hagyománya, amely ma ismét mércét állít Európa elé. A dolgok állása szerint ma ismét bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy kimondjuk azt az egyszerű igazságot, a modern európai kultúra, a mai polgári berendezkedés a kereszténységnek köszönheti létét. Ma nem egyszerűen a gyökereinket akarják elvágni az európai politika színpadán, hanem ki akarják cserélni a talajt, amiből Európa szárba szökött. Ma gyakran ennek kimondásához sincs bennünk elegendő bátorság. A máglyahalál árnyékában egyedül állni a birodalmi gyűlés előtt, egy város lelki vezetőjeként járványos betegségben szenvedő embereket látogatni, börtönt vagy akár gályarabságot is vállalni az Evangéliumért olyan merész cselekedetek, amelyeket nézve ma már meghűl a vér az európai emberben. A hitbéli bátorságot a magyar református egyház akkor is magában hordozta, amikor a kommunista diktatúra legsötétebb időszakában elvették tőle nagy múltú iskoláit, amikor szellemi vezérét, tudós püspökét száműzetésbe kényszerítették, vezetőit békepapokra cserélték, lelkészeit pedig kegyelemkenyéren tartották. És amikor úgy tűnt, hogy a diktatúrának sikerül porrá zúznia a magyar reformátusokat, elérkezett 1956 októbere, s bebizonyította, hogy csak a templomok tornyán lévő csillagok maradandóak. A porból és hamuból – mint története során már annyiszor – ismét újjáéledt a magyar református egyház.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A forradalmak – mint előbb Regéczy-Nagy László bátyámtól hallottuk – sohasem tervezőasztalok mellett születnek, nincs receptjük, és nincs forgatókönyvük. Néha egy sétapálcából kiröppenő tőrtől kapnak ihletet, máskor egy templomajtóra kiszögezett írás indítja útra őket, néha pedig olyan lefojtott lelkiállapotból törnek elő, amelyre már nem is léteznek szavak. Ilyenkor kezdenek el beszélni az emberek helyett a fölszaggatott utcakövek, a fölborított villamosok, a tankokra dobott Molotov-koktélok. A forradalmakhoz nincsen mellékelve időzítő szerkezet sem, nem a geopolitikai csillagrendszerek aktuális állásából származnak, inkább a nemzetek lelkialkatának legbelsőbb és legmélyebb rétegeiből törnek elő, kivételes kegyelmi pillanatok, amikor hirtelen és látszólag minden előjel nélkül – ahogy püspök urunktól hallottuk – felforr a körülöttünk lévő világ.

Ezért van az, hogy a forradalmakat csak leverni lehet, de legyőzni sohasem. A megtorlás, az agyonhallgatás és a hazugságok ellenére is folyamatosan ott parázslanak eltipróik talpa alatt. Egyetlen dolog okozhatja a forradalom bukását: ha elveszti céljai tisztaságát, amikor a bátor polgárok közössége dühös és alantas tömeggé alakul át. És éppen ez az a pillanat, amikor a lélek embereinek színre kell lépniük. Így történt ez 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron is, amikor a több száz halottat és sebesültet követelő sortűzben, amelyben részt vettek az ÁVH-sok, meg akarták lincselni a feldühödött emberek. Gulyás Lajos levéli lelkipásztor szembeszállva a tömeg haragjával saját életét tette kockára azért, hogy véget vessen az önbíráskodásnak. Tudta, hogy egyedül úgy mondhat igent a forradalomra, ha nemet mond a káoszra és a gyilkolásra. Egyedül akkor mondhat igent a bűnösök jog szerinti megbüntetésére, ha nemet mond az önbíráskodásra és a lincselésre. Ma erre a pillanatra is emlékezünk.

Ahogy emlékezünk arra is, hogy a kádári szocializmus ezért a tettéért őt koncepciós perbe fogta, halálra ítélte, kivégezte, és jeltelen sírba temette. És emlékezünk azokra a lelkészekre, akiket a forradalom és az egyház megújítása melletti kiállásuk miatt letartóztattak, börtönbe zártak, vagy az államot kiszolgáló egyházi vezetőktől kellett súlyos hátratételt elszenvedniük. És emlékezünk arra is, hogy egészen 1989-ig kellett várni, hogy a forradalom alatt elesett teológusok végre emléktáblát kaphassanak. A mai emlékzsinaton tisztelettel állunk meg minden református előtt, akik azon az őszön részt vettek a harcokban vagy a sebesültek és az üldözöttek mentésében. Tisztelgünk azok előtt is, akik a hallgatás évtizedei alatt tovább őrizték a forradalom és a forradalmárok emlékét, és imádságban hordozták Isten előtt a magyar szabadság ügyét és a gyászolók fájdalmát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc református mártírjainak és hitvallóinak példamutatása ma is velünk élő múlt, amely úgy tartozik hozzá a nemzet és az egyház történetéhez, ahogy lent, a teológia udvarán álló kopjafák tanúskodnak a mai teológus nemzedékeknek Herczegh Lajosról és Magócsi Istvánról, akik azon az őszön életüket adták azért, hogy embertársaikon segíthessenek. Tudjuk, hiszen megtapasztaltuk, hogy a diktatúra rideg valósága felőrli, lassan, de felőrli az emberi méltóságot; üresség, megcsappant életerő, önfeladás és kisszerűség marad a diktatúra után. Általában. Ezzel szemben mi itt, Magyarországon azt köszönhetjük a hőseinknek, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakában, a szovjet megszállás alatt is megőrizhettük a tartásunkat, felemelhettük a fejünket, mert ha titkokban is, de volt mire büszkének lennünk. Győztek, ha meghaltak is. Győztek, mert elérték, hogy ránk, utódaikra, és minden ezután születő magyar gyerekre nem a diktatúra negyvenévnyi nyomasztó sötétségét, nem az emberi gyengeséget, nem a meghasonlást, hanem a kiállás, a bátorság, a hősiesség és a nagyság dicsőségét hagyták örökül.

„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Tisztelet a bátraknak! Soli Deo gloria!