- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-nemetajku-reformatus-egyhazkozseg-uj-orgonajanak-avatasan/ -

Orbán Viktor beszéde a Németajkú Református Egyházközség új orgonájának avatásán

Főtiszteletű Püspök Úr! Tisztelt Miniszter Urak, Hölgyeim és Uraim!

Emlékszem, itt álltunk 1996-ban az udvaron Lambsdorff gróffal – talán még megvan a fénykép –, aki felnézett a Deutsche Bank frissen felújított épületére, és a következőket mondta: „Micsoda szégyen! A pénz temploma már megújult, az Isten temploma pedig romokban.” 2002-ben ezt a szégyent németek és magyarok közösen megszüntettük, Isten temploma azóta régi fényében ragyog. Így van ez, ha németek és magyarok jó ügyekben összefognak, az sikerül, és még az Isten is áldást küld oda. Hálát adok és örülök, hogy részese lehettem ennek a munkának.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt gondoltam, hogyha Püspök úr politikai prédikációt mond, milyen frappáns lenne, ha egy teológiai prédikációval válaszolnék, de ehhez nincs meg az elegendő bátorságom. És bár igaz, hogy nem vagyunk a meghátrálás emberei, ez nem ok arra, hogy fejjel menjünk a falnak. Maradok hát a saját kaptafámnál, és nagy szeretettel köszöntöm a gyülekezet lelkészét, gondnokát, presbitereit és híveit. Az utolsó megszólalónak inkább az a megtisztelő feladat jut, hogy összefoglalhassa a korábban elhangzottakat – ez hálás kötelesség. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, hogy mit is jelent nekünk az a másfél évtizeddel ezelőtti nap, amikor a televízió raktárából végre újra Isten háza, a németajkú gyülekezet temploma lett, akkor egy protestáns ének jut az eszembe: „Az Úr csodásan működik.” Nem véletlen, hogy ezt a napot épp egy orgona átadásával ünnepeljük. A reformátorok úgy tartották, hogy az egyházi zene különösen hasznos arra, hogy megvidámítsa a lelket, és messze kergesse az ördögöt. A napokban is, amikor Kossuth-díjakat adhattunk át, egy protestáns Kossuth-díjas egyházzenész azt mondta nekem, az ördögöt – idézem őt – meg majd jól gyomorszájon vágjuk, nincs annak itt semmi keresnivalója.

Mondhatnám tehát úgy is, hogy ezen a virágvasárnapon, amikor átadjuk a gyülekezet orgonáját, Isten különös gondviselését ünnepeljük, amelyről úgy tudjuk, hogy emberi számítás és megértés aligha érhet fel hozzá. Mert bármennyire is szeretnénk, emberi logikával sosem fogjuk megérteni, hogy egy virágokkal és pálmaágakkal szegélyezett út mégis miként vehet olyan irányt, hogy egy kereszthez vezessen. Isten tervei időnként ellentmondanak a dolgok bevett menetének, mint amikor ágyúkból harangokat öntenek, mert hát ki gondolta volna, akárcsak a nyolcvanas évek közepén, hogy ebből az épületből, amelyet a világháború alatt bombatalálat ért, és amelynek belső terét a kommunizmus során szinte teljesen tönkretették, még valamikor újra templom lehet? És ki gondolta volna, hogy ez a gyülekezet, amely története másfél évszázada alatt annyiszor egyensúlyozott lét és nemlét között, 1990 után sem a könnyebb, hanem a nehezebb utat fogja választani? Ki gondolta volna, hogy ahelyett, hogy épít magának egy új templomot, inkább visszaszerzi a régit, hogy embert próbáló munkával helyreállítsa azt? A németajkú gyülekezet visszavette és felújította régi templomát. Én úgy értettem, hogy azért, mert ezzel is igent akar mondani saját gyökereire. Arra a másfél évszázados hagyományra, amely arról tesz tanúbizonyságot, hogy az Úr csodásan működik.

500 évvel ezelőtt egy kő hullott a nyugati világ mozdulatlan állóvizébe. Hirtelen minden megváltozott. A Wittenbergből indult hullám eljutott a nyugati világ négy sarkáig, minden megújult: egyház, gazdaság és kultúra. Egymás után jelentek meg a nemzeti nyelvű énekek és bibliafordítások, melyek lerakták előbb a nemzeti irodalmak, majd a nemzetállamok alapjait. Luther, Kálvin és a többi reformátor színre lépett, ez elvezetett bennünket a nyugati kultúra felemelkedéséhez és világelsőségéhez és az oszmán megszállás alatt élet-halál harcot folytató magyar nemzet megmaradásához.

Kedves Testvérek!

Az életben azonban akadnak bosszantó törvényszerűségek. Ilyen például, hogy a kavics vetette hullámok elülnek, és a lelki élet tavainak felszíne újra és újra mozdulatlanná válik. 150 éve Kálvin magyar követőiről egy misszionárius a következőket mondta: „Épp itt lenne az ideje, hogy a magyar reformátusok ne csak arról tegyenek bizonyságot, hogy készek meghalni hitükért, hanem arról is, hogy hajlandóak élni is érte.” Másfél évszázaddal ezelőtt egy újabb kavics érkezett, megalakult a németajkú református gyülekezet. Méghozzá pontosan azon a módon, ahogyan a Gondviselés munkálkodik. Mert hát, kedves Testvéreim, emberi elmével mérve mégis mi sülhetne ki abból a szituációból, ami így foglalható össze: skót misszionáriusok létrehoznak egy német nyelvű református gyülekezetet a túlnyomó többségében katolikusok lakta Pesten, s mindezt eredetileg azért, hogy a helyi zsidó közösségben végezzenek missziós munkát? Elvileg, fogalmaink szerint ebből jó eséllyel csak egy vígjáték forgatókönyve kerekedhetne ki. A rendező viszont éppen ezt találta alkalmasnak arra, hogy a magyar protestáns közösségekben megújulási hullámot indítson el. Innen indult országos hódító útjára a vasárnapi iskola mozgalom, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Kékkereszt Egyesület; ennek a gyülekezetnek köszönhetjük a Bethesda kórház megalapítását és a magyar diakonisszaképzés beindítását is. És innen indult útjára az a lelki ébredés is, amely véget vetett a teológiai racionalizmus terméketlen korszakának.

Mindig is úgy éreztem, hogy ennek a gyülekezetnek a története mély hasonlóságot mutat a magyar nemzet történelmével. Az ismert személyes elfogultságomon túl a nemzeti kormány vezetőjeként ezért is viseltem mindig szívemen e hely sorsát. Annak megtestesülését láttam benne, hogy egy sokszínű közösség, amelyben a közös hit az összetartozás kötőanyaga, még a világháborúk, a vészkorszakok és a kitelepítés után is erős lelki házzá tud alakulni. Az Önök sokgyökerű gyülekezete élő bizonyíték és őserejű biztatás minden hazafias érzelmű politikai vezető számára. Annak idején a németajkú gyülekezet a legkisebbek közé tartozott, mégis erején felüli dolgokra vált alkalmassá, és mindehhez csak annyi kellett, hogy legyen kéz, amely megfogja a munka végét, legyen ember, aki nemcsak szájával, de szívével is vallást tesz, és hitem szerint ma sem kell más, mint hogy legyenek bátor közösségek, akik büszkén vallják magukat keresztyénnek, európainak, németnek és magyarnak. Mert meggyőződésem, hogy a reformáció 500. évfordulóján nem kell más, minthogy legyenek olyan kavicsok, amelyeket a Gondviselés keze a vízbe dobhat. Ha lesz elegendő kavics, akkor Európa megújulhat, és Magyarország is szilárdan megállhat. Adja Isten, hogy így legyen!

Soli Deo gloria!