- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-az-orszagos-muzeumi-restauralasi-es-raktarozasi-kozpont-omrrk-atadasan/ -

Orbán Viktor beszéde az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK) átadásán

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bravó! Gratulálok! Örülök, hogy itt lehetek Önök között. Minden ilyen átadásnak azonban van egy kontextusa, ami nemcsak az a kulturális miliő, amiben éppen vagyunk, hanem az a politikai helyzet is, amiben élünk. Nyilván itt kultúrakedvelő emberek vannak, de nem tekinthetünk el attól, hogy éppen most jöttem vissza az Egyesült Államok elnökével való találkozóról, és leginkább a sajtót ez érdekli. Ráadásul egy európai parlamenti választás is előttünk áll, arról is kell mondani valamit, ha az ember nem akar álságosnak tűnni. Persze a kultúrából kiindulva a sajtónak csak annyi szeretnék mondani az amerikai látogatásról, hogy mint látják, épségben hazatértünk. A hányattatott magyar történelmünk fényében ez nem kis teljesítmény. Másfelől sikerült megerősítenünk minden tekintetben az Egyesült Államok és Magyarország stratégiai szövetségét, és a megbeszélések egyéb, itt nem részletezendő tartalmáról pedig azt tudom mondani, hogy jól mértük föl a helyzetet valamikor a 2010-es évek elején. A tárgyalásból világos, hogy a világ nagy változások előtt áll, és ennek a szelét hamarosan érezni is fogjuk. Ami az európai választásokat illeti, arról csak annyit szeretnék most mondani Önöknek, hogy minden ilyen európai szintű politikaiakarat-kifejezés jóval többről szól, mint arról, hogy a bal- vagy a jobboldal éppen hány képviselőt küld Európába. Európában minden választás a kultúráról is szól, nekünk, magyaroknak pedig a kultúránk megmaradása és megőrzése a tét. Mindannyian látjuk, hogy ma Európát olyan emberek vezetik, akik vagy hívei a kulturális önfeladásnak valami nagyszerűbbnek a reményében, amit nem pontosan értünk mi, hogy mi volna, de semmiképpen nem az, ami eddig volt, és nem annak a folytatása, vagy ha ezt a megjegyzést erősnek találják, akkor inkább azt mondanám, hogy olyan emberek vezetik az uniót, akik nem bánják, ha a kontinensünk kulturálisan feladja magát. Egész egyszerűen hiányzik az a dimenzió a gondolkodásukból, amely ahhoz szükséges, hogy Európa meg tudja védeni a kulturális identitását.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Márpedig nekünk semmi sem fontosabb annál, minthogy azok maradjunk, akik voltunk. Itt a Városliget is erről szólt, az őseink sem akartak mást száz évvel ezelőtt, mint megmutatni, hogy miben is áll a magyar géniusz, és hogyan lehet azt kifejezni és átmenteni a jövő számára. Mindig is az volt a fölfogásunk, hogy csak rajtunk múlik, hogy száz év múlva is így legyen ez. Ezért olyan képviselőket akarunk küldeni az Európai Parlamentbe, akik nem pártérdekeket, egyik vagy másik pártcsaládot képviselik, hanem Magyarország érdekeit, Magyarország nemzeti érdekeit képviselik majd ott, és ebben a kultúrának kiemelt, sőt döntő szerepe lesz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ. Ez volna itt a hivatalos név. Na, ha az ember ezt meghallja, akkor valószínűleg nem rendül ebbe bele. És ha a honfitársaink hallják azt a néhány szót, hogy Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, aligha kapják föl a fejüket tömegesen az emberek Magyarországon. Ha azonban azt mondjuk a magyaroknak, hogy az is hozzátartozik ehhez a névhez, hogy funkcióját tekintve ilyen intézmény minőségét is figyelembe véve tulajdonképpen csak kettő van Európában, akkor a dolog kezd izgalmassá válni. Ha hozzátesszük, hogy ez a kettő pedig nem máshol található, mint az egyik Londonban, a British Museumhoz kapcsolódóan, a másik pedig Szentpéterváron, és az Ermitázshoz tartozik, és kiegészítjük azzal, hogy a franciák is próbálkoznak, mert a Louvre-hoz kötődően éppen most zajlik egy hasonló fejlesztés, és ebben az összefüggésben tekintünk arra, ami itt történik, és arra, amit ma itt átadunk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. És a kultúra iránt különösebben nem elkötelezett magyar emberek is érzik, hogy itt valami komoly és fontos dologról van szó. Ha pedig az egészet egy történeti kontextusba helyezzük, akkor azt is mondhatjuk, hogy tíz éve Magyarország egy tönkrement ország volt, ahol napi küzdelmet kellett folytatnunk a túlélésért, gondolni sem lehetett arra, hogy nagy kulturális vállalkozásokba vágjuk a fejszénket. Ez így volt 2010-ben, de 2011-re megjött a bátorságunk, és miután úgy láttuk, hogy a tönkrement országot sikerül visszarántani a szakadék széléről, sikerül talpra állítani, láttuk a biztató jeleket, elkészült a keresztény és nemzeti alapokon álló alkotmányunk, arra jöttünk rá, hogy hosszú távú nagy kulturális vállalkozások nélkül a gazdaság rendbetétele is sokkal kevesebbet ér. És 2011-ben, amikor tényleg, aminek kellett, az mind kilátszott a nadrágból, tehát csórók voltunk, nem volt pénzünk, a nagy távlatok inkább álomnak tűntek, mégis kidolgoztattunk egy tervet. Ezért hálásak vagyunk Baán Lászlónak, hogy a több mint kétséges kísérlet élére állt, és kidolgozott egy tervet arra nézve, hogyan lehetne mégiscsak Magyarországnak a kultúra területén látványosan megközelítenie a régi nagyságát, és hogyan lehetünk sereghajtókból ismét éllovasok kulturális értékeink megőrzésének tekintetében európai összefüggésben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarok és a nagyság viszonya mindig egy bonyolult dolog tekintettel arra, hogy a valaha nagy ország ma egy kisebb ország, és ezért a nagyságról beszélni részben tévutakra viszi az ember asszociációs köreit, másfelől pedig nem teljesen világos az ember számára, hogy egy területében összezsugorodott ország hogyan és miért beszél a nagyságról. Márpedig higgyék el nekem, hogy nagyság nélkül nem érdemes élni. Nagyság nélkül nem érdemes országot építeni. A nagyság érzése nélkül nem érdemes naponta fölkelnünk és hozzákezdenünk a munkánkhoz. Akkor érdemes igazából mindezt megtenni, ha az ember érzi, hogy nálánál, önmagánál valami sokkal fontosabb, nagyobb dolgot épít. Miután persze Magyarország határai térben és időben szabottak, ezért a nagyság számunkra azt jelenti, hogyha valami tágasabb világot akarunk, akkor fölfelé, az ég felé kell építkeznünk. Abba az irányba pedig két dolog található: a hit és a kultúra. Ezért ennek kell a munkánk középpontjában állnia. Sokan legyintettek persze, mert mégis csak Hobónak van igaza, ha fölidézzük még azt a régi slágerét, amiben azt énekli, hogy „oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn.” Most egy ilyen néppel kell megéreztetnünk, egy ilyen népben kell kedvet csinálnunk, egy ilyen népet kell megnyernünk nagy vállalkozásokhoz, amely oly sokáig volt lent, hogy nem is tudja, milyen fent. Ezért nem kell meglepődni, hogyha mi, akik ehhez a nemzedékhez tartozunk, amikor itt a nagyság lépcsőjén próbálunk, a kultúra nagyságának lépcsőjén próbálunk fölfele lépdesni, akkor légszomjunk van egy kicsit, de biztosak vagyunk abban – én legalábbis az vagyok –, hogy a gyerekeink számára ezek a légköri viszonyok lesznek a megszokottak és a természetesek, és ők majd onnan folytatják a munkát, ahol mi abbahagytuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem, hogy ahol már egyszer voltunk, oda képesek leszünk újra eljutni, csak hinni kell benne, és dolgozni kell érte.

Hölgyeim és Uraim!

Ez az intézmény évtizedek óta a legnagyobb múzeumszakmai fejlesztés Magyarországon. Több mint egymillió kulturális emlékünket tárolják és gondozzák majd itt a legmodernebb körülmények között. De lesz itt látogatóközpont, kiállítóterem, és van egy 13.000 négyzetméteres park is, amelyet kedvükre használhatnak a budapestiek. Budapestről is van egy elgondolásunk, amit abban a mondatban foglalunk össze, hogy Budapest a budapestiek otthona és a nemzet fővárosa. Ez a beruházás egyszerre teszi otthonosabbá Budapestet, és erősíti meg jellegében azt a tényt, hogy ez a város, a mi városunk a nemzet fővárosa. A mai napon tehát Budapest egy újabb értékes intézménnyel gazdagodott, még szebb, még modernebb, és – mint látják – még zöldebb is lett. Szeretnék gratulálni Tarlós István főpolgármester úrnak a város gyarapodásához, és köszönöm szépen az együttműködést, amit ennek a projektnek a megvalósításában mutatott. Ez jó jel a jövőben lehetséges együttműködéseinket illetően.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egymillió kulturális emlék szinte felfoghatatlan mennyiség egy ember számára. Fontos azonban, hogy mit látunk ebben az egymillió tárgyban. Lehet ebben látni régi idők kacatjait is. Ha ilyen európai értelmiségi megközelítésből írjuk le a dolgot, akkor mondhatjuk azt, hogy láthatjuk benne a halott fehér kultúra porosodó tárgyait. Ez ilyen baloldali, progresszív megközelítésből fest ilyen benyomást. De ha nemzeti szempontból nézzük, akkor láthatjuk az eleven kulturális örökségünket. És hogy a kettőből melyiket látjuk ezekben a tárgyakban, az eleven kulturális örökséget vagy a régi idők kacatjait döntő fontosságú a jövőnkre nézve. Mi úgy gondoljuk, hogy egy nép és egy civilizáció identitása leginkább azokban a szellemi alkotásokban tükröződik és összpontosul, amit az egyszerűség kedvéért kultúrának szoktunk nevezni. Az ide kerülő tárgyak ezért a mi számunkra szellemi alkotásokat jelentenek. Az őseinktől azt az értéket kaptuk meg, azt adták át nekünk, azt tanultuk tőlük, hogy élhető jövőt csak az a nemzet tud kialakítani magának, amelyik megbecsüli örökségét, ebben a szellemben alkották meg magát a millenniumi parkot is, a millenniumi kiállítást is. Ők is tudták, amit mi is tudunk, hogy a múlt talapzata nélkül eloldódunk, és gyökértelenül sodródunk a történelem viharai közepette. Tőlük tanultuk azt is, hiszen a nagy közgyűjteményeket ők hozták létre, hogy az összegyűjtő emlékezés egyben a gondolkodás inspirációja is, és a múltra való figyelem megemel bennünket, pont annyira emel bennünket a jelen fölé, hogy onnan láthassuk a jövő horizontját. Ezért a múzeumok a háttérintézményeikkel együtt a mi számunkra a gondolkodás iránytűi, és úgy mutatják meg számunkra a világot, hogy egyben a helyünket is kijelölik benne. Én is a szívemhez kaptam, amikor a Liget Program előterjesztésének keretében azt mondta Baán László, hogy akkor kell építeni raktárat 20 milliárd forintért. És arra gondoltam, hogy vajon akkor ezt hogyan fogjuk majd a Tiszántúl valamelyik falvában elmagyarázni, hogy miközben örülünk, hogy éppen túl vagyunk a gazdasági válságon, és éppen kezdjük magunkat összeszedni, valami raktárra fogunk elkölteni 20 milliárd forintot. De akkor a szakma képviselői a kormányzat elé meggyőző terveket tettek le, és meggyőztek bennünket arról, hogy a szegénység ezen a területen nemcsak abban mutatkozik meg, hogy milyen állapotban vannak a kiállítótermeink, hanem hogy azok a háttérintézmények, ahol a raktárakat be lehet rendezni, ahol az igazi munka zajlik, ahol a múzeumszakmai munkát végzik, ahol a restaurátorok dolgoznak, ahol a kutatók dolgoznak, ahol a művészettörténészek dolgoznak, ha az nincsen meg, akkor hiába van rendben látszólag a kiállítóterem, valójában a múzeumi szakma nem tud előrelépni, és meggyőzték a kormányt arról, hogy egy olyan léptékű beruházáshoz, mint a Liget, mindenképpen szükséges egy ilyen léptékű és következésképpen ennyibe kerülő, nagy háttérintézményeknek a megépítése. És így hozta meg a kormány azt a döntését, Baán László érvei előtt meghajolva, miszerint egy ilyen helyre szükségünk van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint mondtam, az ilyen háttérintézmények úgy mutatják meg számunkra a világot, hogy egyben a helyünket is kijelölik benne. A mi helyünk ebben a világban könnyen leírható: Magyarország, Kárpát-medence és Európa. Büszkék vagyunk Európa több ezer éves görög, római, zsidó és keresztény örökségére. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyarok ezer esztendőn keresztül gazdagították ezt az örökséget. És büszkék vagyunk arra is, hogy a magyar kultúra a világ élvonalához tartozik, és ezt ma is bizonyítjuk. Ezért amikor úgy érezzük, hogy ezt a kultúrát veszély fenyegeti, akkor azonnal kigyullad egy vörös fény a fejünkben, és azonnal akcióba is lépnünk. Az, hogy a magyar kultúra száz vagy ezer év múlva is létezni fog, az egyáltalán nem természetes és garantált dolog. Emlékeztetni szeretném az egybegyűlteket, hogy a magyarok a világ népességének 0,2 százalékát adják. 0,2 százalékát! Ez azt jelenti, hogy nekünk azzal a tudattal kell élnünk, hogyha nem figyelünk, akkor ennyien, amennyien vagyunk, ilyen kevesen, könnyen eltűnhetünk a történelem színpadáról, különösen akkor, ha mások pedig folyamatosan gyarapodnak, és számban, életminőségben növekednek. Ezért mi, magyarok a fülünkben egy vészcsengővel élünk. És ez egyben a mi szerencsénk is például az olyan országokhoz képest, amelyeknek az őslakosai el sem tudják képzelni, hogy néhány évtizeden belül a saját hazájuk nagyvárosaiban kisebbségbe fognak kerülhetnek, nemcsak etnikai, de kulturális értelemben is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Velünk ez nem fordulhat elő, éppen azért, mert ez a fény kigyullad, és a csengő megszólal, amikor úgy érezzük, hogy a kulturális identitásunkat és fennmaradásunkat új kihívás éri. Végezetül hadd mondjak néhány szót arról, amit képben már láthattak, hogy ez, amit most átadunk, ez a beruházás egyben kifejez valamit a Liget Projekt lényegéből is. A projekt elnevezésért a kormány nem vállal felelősséget, itt is Baán László érvei előtt hajoltunk meg, ezért hívják Liget Projektnek. De akárhogyan is, ez egy európai rangú múzeumszakmai fejlesztés Európa legnagyobb kulturális fejlesztési beruházásán belül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ilyen léptékű kulturális fejlesztésre, emlékeim szerint, ismereteim szerint csak a leggazdagabb és a legerősebb európai nemzetek voltak képesek. Mi, úgy érzem, hogy az elmúlt években úgy megerősödtünk, Magyarország úgy megerősödött, hogy kellő szerénységgel annyit mondhatunk, hogy az elmúlt száz évben aligha voltunk még ilyen jó bőrben. Ráadásul – szemben Európa jó néhány országával – az egyik legbiztonságosabb ország is vagyunk, ahova szívesen jönnek az emberek, Önök is láthatják, hogy a várost hogyan foglalják el hétről hétre a turisták. És van egy kivételes kulturális örökségünk, amelyre rengetegen kíváncsiak a világ minden tájáról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kérdés sem férhet hozzá, hogy ez a beruházás nemcsak szebbé és élhetőbbé teszi Budapest legjelentősebb parkját, de gazdaságilag is jövedelmező lesz. Nyitok egy zárójelet. Nem olyan régen olvastam valahol egy tanulmányt a német gazdaság elmúlt kétszáz évének nagyobb beruházásairól. Próbálták kiszámolni, hogy melyik minősült a leggazdaságosabbnak. Igaz, nem úgy számoltak, mint ma szokás itthon, tíz meg húsz, meg nem tudom, hány években, hanem kétszáz évben, és a bajor kastélyok, a Lajos király által épített bajor kastélyok, amiket akkor elmebajnak minősítettek, és mindenki támadta, ezek a beruházások minősültek kétszáz év távlatában a legjövedelmezőbb beruházásnak Németország és Bajorország történetében. Mi nem akarunk persze kétszáz évet várni, hogy igazunk legyen, szeretnénk, hogyha hamarabb a számok már mellettünk szólnának, de szeretném aláhúzni, hogy a mi meggyőződésünk az, hogy ezek a beruházások nemcsak szebbé teszik a várost, nemcsak több turistát hoznak, hanem végül a számok is stimmelni fognak, és összességében gazdasági hasznot hajtanak az országnak, gazdagabbá és erősebbé tesznek bennünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Erre utal az is, hogy a Román Csarnok megnyitása és a Szépművészeti Múzeum felújításának októberi átadása óta a rendelkezésünkre álló számok szerint már több mint negyedmillióan látogatták meg ezeket az intézményeket. Ez azt a gondolkodást, amit itt írtam le, megtámasztja, erőssé teszi, érvel mellette. És akkor valóban végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszönetet szeretnék mondani, természetesen első helyen a már sokszor megidézett Baán Lászlónak, de mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, aki részt vett az itt látható épületek felépítésében és felújításában. A Liget Projekt vezetőinek és munkatársainak pedig azt kívánom, hogy tartsák továbbra is ezt a kiváló tempót, a magyar kormányra számíthatnak, hamarosan egy újabb átadás keretében ismét találkozhatunk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!