- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-fekete-gyorgy-a-magyar-muveszeti-akademia-nehai-elnokenek-temetesen/ -

Orbán Viktor beszéde Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia néhai elnökének temetésén

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

A nekünk rendelt cél felé futni számos módon lehet. Vannak, akik először hátra néznek, hogy aztán higgadtan, a biztos tudás birtokában előre nézhessenek. Fekete György közéjük tartozott. Azok közé, akik tudják: „a magyar múltnak megtartó ereje van, s ez az erő képes elviselni a jelent, s elbírni a jövővel is.” Én először előre néztem. Fiatal voltam, akinek elege volt az évtizedes helyben járásból. Menni akartam, menni akartunk, törni az utat előre, hiszen a jövő elkezdődött. S amikor a nagy rohanásban elbizonytalanodott a horizont, hátranéztem, hogy lássam, honnan is jövünk, merre érdemes, merre kell előre menni. S mikor ő megfordult, hogy előre nézzen, én meg hogy hátra, akkor találkozott a tekintetünk. Nem lett belőle azonnal szövetség vagy barátság. De az idő nagy segítő lehet, ha nem a homokóra szemeit látjuk benne, ami majd csak lepereg, hanem úgy látjuk az időt, mint vissza nem térő alkalmat a cselekvésre. Mi ketten egy nagy mű megvalósulása felé vezető úton találkoztunk. Én parancsba kaptam Makovecz Imrétől, Fekete György pedig Makovecz Imre testamentumának végrehajtója lett. Ők mindketten teljes bizonyossággal tudták, hogy a magyar kultúra megbízhatóan működő, nagy formátumú és a magyar művésztársadalomnak biztos szellemi hajlékot adó intézmények nélkül nem tudja kibontakoztatni kivételes erejét. A parancs és a testámentum úgy szólt, hogy a Magyar Művészeti Akadémia legyen köztestület, s ha már lett kétharmad, hát a magyarok Alaptörvényébe is belefoglaltuk.

Tisztelt Gyászolók!

Fekete György nemzedékének számos tagja, mert minden magyar nemzedéknek vannak ilyen tagjai is, gyilkos indulatokkal szövetkeztek a múltat végképp eltörölni. Ő azonban nemzedékének azon tagjai közé tartozott, akik fáradhatatlanul gyűjtötték és őrizték a magyar nemzeti kultúra évezredes értékeit. Úgy gondolta, ez teremti meg a túlélés képességét, és ez, csakis ez a hozzánk, magyarokhoz méltó pozíció akkor is, amikor más nemzetek kultúrájával találkozva a világhoz illeszkedünk. A sors különös igazságtétele, hogy végül azoknak jutott az új intézmények alapításnak feladata, akik életük idejének nagyobb részét – ahogy ő mondta – „a föld alatti Magyarországban élték a szocializmuson belül úgy, hogy a szocializmuson kívül maradtak.” Úgy tűnik, a magyarok kiérdemelték a Jóisten pártfogását. Ezért van úgy, hogy mindig születnek közénk nagy szellemek, lángelmék, tálentumos emberek, akik alakítják, formálják a minket körülvevő tereket, és így gazdagítják a magyar világot. De a nagyok alkotásainak, szellemi, lelki energiájának is szüksége van struktúrákra, őket túlélő keretekre, a dolgok rendjére, institúcióra, melyből aztán szokás és életgyakorlat lesz. Az egykori pannonhalmi bencések, a XVI. század reformátorai, a Széchenyik és Klebelsberg Kunók ezért alapítottak iskolákat, múzeumokat, akadémiát, intézményeket, folyóiratokat, szalonokat és egyesületeket, melyek mind arra hivatottak, hogy az alkotók és alkotások folyamatosságát és folytonosságát képviseljék a rombolással, a múlandósággal és a felejtéssel szemben. Ebben a közös építkezésben találkoztunk Fekete Györggyel, s lettünk egymás munka- és fegyvertársai. Neki a legkülönfélébb anyagok adták az alkotás lehetőségét: fa, fém, kő, üveg, s lehelt beléjük lelket és szellemet – hogy újra legyen, ami volt, s legyen végre az is, ami nem volt, de lehetett volna, s lennie kell. Nekünk pedig, a közélet katonáinak a kormányzás az eszközünk, mellyel a szellemi, lelki energiáknak lehetőséget, kereteket teremtünk a megtestesülésre. Ez volt szövetségünk fundámentuma.

Tisztelt Gyászolók!

Az építkezés mindig belülről indul. Ez volt az ő filozófiája. Ott, belül kell megszületnie annak, ami majd utat tör magának, s alakot, formát ölt. Annak a látszólag technikai kifejezésnek, hogy belsőépítész, ez az üzenete. És ez a hivatás Fekete György lényegéhez tartozott. Hányszor hozta elém egyre keserűbben, hogy a belsőépítészet végre önálló egyetemi szak legyen? Őt az izgatta, az hozta lázba, ami a felületek mögött van: a belső szerkezet, amely szilárdságot ad. Ami belülről épül kifelé, ahogy almára a héj, csigára a ház. „Én vagyok belül, s magam köré tervezek” – mondta. Így gondolkodik az, aki évtizedekig csak belül, magában hordozhatja a nemzeti kultúra lényegét. Aki 1956-ban, 23 évesen búcsúlevelet ír a rádió ostroma közben, s azt az olasz kultúrintézet könyvei közé rejti, hogy majd évtizedek múlva, már a szabad Magyarország idején találja meg valaki. Aki a Szent Korona 15 ezer ábrázolását gyűjti össze. Akinél a nemzeti kultúra és a nemzetállam pozícióinak védelme összetartozik. Így gondolkodik az, akit nem téveszt meg a művészek és a politikusok eszközeinek különbözősége, mert tudja, hogy lényegét tekintve ezek rokonszakmák. Legalábbis itt, Magyarországon biztosan azok. Ezért is mártózott meg egy rövid kaland erejéig a pártpolitika világában.

Tisztelt Gyászolók!

Szokás azt mondani, hogy a kultúra harci terep. Ma, amikor nyugatra tekintünk, elborzadva látjuk ezt. De itt, Magyarországon és különösen Fekete György számára ez a harc mást jelentett. Olyan küzdelmet, amellyel sose mások ellen, hanem mindig önmagunkért harcolunk. Mi, magyarok a nemzeti elkötelezettség és az önelvű művészi törekvések szövetségét akarjuk, ahogyan ezt ő a Magyar Művészeti Akadémia hitvallásában megfogalmazta. Fekete György értette, hogy a világnak ezen a táján, a mi kultúránkban az igazság, a szépség és a jóság szövetkezett egymással a gonosz, a nagy szétdobáló erőivel szemben. Boldog az az ország, melynek ilyen fiai voltak, vannak és lesznek. A mi dolgunk, hogy méltó helyre emeljük a gondolatot, az akaratot, a művet és a műveket, vagy még inkább: méltó formában, rendben, intézményekben továbbvigyük, hogy a magyarok kulturális teljesítménye egyre csak épülhessen, magasra, fel, az ég felé. Fekete György élete emlékeztessen bennünket arra, hogy a magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet. S talán nem is érdemes. De ha gyökeret eresztünk benne, ha belőle táplálkozunk, ha belőle merítjük az ihletet, ha engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.

Tisztelt Gyászolók!

Fekete György komoly élettanítást is hagyott hátra a magunkféle, életük utolsó harmadába lépők számára. „Nem kell törődni azzal, hogy amit csinálsz, arról mit mondanak, kinek tetszik, kinek nem, mi a kritika róla, és hogy közlik-e. Az a fontos, hogy megcsináltad. Ha kaptál a Teremtőtől egy intést, hogy mire vagy méretezve, akkor meg kell azt csinálni. Ami benned van, azt teljesíteni kell, ki kell adnod magadból, és ugyanolyan üresen kell elmenni a túlvilágra, a halálba, mint amilyen üresen megszülettél. Az életet nem árt megtervezni, de legjobban az öregséget kell megtervezni. Senkinek a számára ne legyek terhes, de ami még bennem van, abból művek születhessenek.” Csak annyit tennék hozzá, örömmel látom, hogy Neked sikerült. Boldogan távoztál közülünk.

Fekete György, Professzor Úr, Örökös Elnök Úr, kedves Barátom!

Nyugodj békében a boldog feltámadás reménye alatt!