- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/tiltott-kastelyok/ -

Tiltott kastélyok

„>>Külső magyarok<< – azt gondolom, így június 4. után mindannyiunknak egyformán fájdalmas ez a szókapcsolat. 1920-ban számunkra, magyarok számára nagyon fájdalmas döntés született: Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Nagy veszteség volt ez az országnak, de talán még nagyobb veszteség az embereknek, a családoknak. A >>Margittai Gábor: Tiltott kastélyok<< című könyve alapján most megnyíló multimédiás vándorkiállítás némi enyhülést adhat nekünk ebben a veszteségben: olyan jó példákat, a trianoni szerződés miatt határainkon túlra kényszerült nemesi családok leszármazottait mutatja be a tárlat, akik dacolva a történelemmel megpróbálnak újra gyökeret verni Erdélyben.”

Többek között e szavakkal nyitotta meg Lévai Anikó annak a Margittai Gáborna a tárlatát, aki fotóin keresztül mutatja be, hogy a marosvécsi Kemény-kastélytól a dél-erdélyi Fugad Bánffy-kastélyán át az altorjai Apor-kúriáig igyekezett felkutatni és dokumentálni, hogy miből mivé lettek a hajdani kúriák. (A teljes köszöntőbeszéd a cikk végén olvasható.) Margittai Gábor mindemellett a Teleki, Bánffy, Bethlen, Mikes, Apor és Haller család tagjaival is felvette a kapcsolatot avégett, hogy azt is bemutassa, hogyan próbálnak a leszármazottak ma visszatérni a szétszóratásból, és visszaköltözni családjuk egykori otthonaiba.

„Nemegyszer hallom mostanság, hogy divat lett az erdélyi arisztokratákkal foglalkozni. Mi Margittai Gáborral örülünk ennek a divatnak, hiszen évtizedek kényszerű hallgatása után újra lehet és kell is beszélni e kétszeresen – >>osztályként<< és magyarként is – kisebbségi létbe szorított társadalmi réteg dicső és tragikus múltjáról, küzdelmes jelenéről és reményeink szerint felívelő jövőjéről” – kezdte köszöntőbeszédét Major Anita, a kiállítást készítő Külső Magyarok Kft. ügyvezetője, aki Margittai Gáborral negyedszázada járja a Kárpát-medencét, hogy a „külső” magyarok nyomait kutassák és dokumentálják. A trianoni diktátum után határainkon kívül rekedt magyar történelmi családok sorsával is évtizedekkel ezelőtt találkoztak, először a Felvidéken és a Várvidéken, mely találkozások máig ható példákat jelent számukra emberi tartásról, alázatról, hazaszeretetről.

Erdélyhez a paraszti világ felől közeledtek: gyimesi kalibákban, sokgyerekes szegény családok hétköznapjaiban tapasztalták meg ugyanazt az ünnepet: emberi tartást, alázatot, az anyaország szeretetét. Aztán eljutottak az erdélyi főnemesi családokhoz is, hogy vissza-visszajárjanak hozzájuk, évekig követve áldozatvállalásukat, restitúciós harcukat. Követték őket fotókon, könyvben és filmen, hisz három pillérre épül a feldolgozás: a vándorkiállításra, a képanyagból készült könyvre, valamint az ősszel bemutatásra kerülő filmre. Utóbbiban báró Bánffy Farkassal, gróf Bethlen Anikóval, gróf Mikes Borbálával és a Haller-család két tagjával, gróf Haller Bélával és Harmath Istvánnal láthatóak interjút.

A tárlat térbeli és időbeli utazásra invitálja a közönséget: kastélyról kastélyra, családról családra vándorolva archív és jelenkori fotókkal, eredeti dokumentumok, installációk és kisfilmek segítségével lehet betekintést nyerni az erdélyi főúri világba az aranykortól, a fejedelmek idejétől a hanyatlásokon, a kisemmizésen, pincelakásba, kényszermunkára kényszerítésen át egészen a közelmúltig, amikor a romokból talán már nem tiltott, hanem támogatott kastélyok lesznek. A szép példák mutatják, hogy nem reménytelen a küzdelem.

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! „Soha le nem mondani, Soha el nem csüggedni, Ha kell mindig újra kezdeni!” – Kossuth mintha csak a mai kiállításunk főszereplőiről, azokról a nemesi leszármazottakról szólt volna, akik visszatértek Erdélybe, hogy a méltatlanul elüldözött családjuk otthonát újjáépítsék. Ők nem mondtak le, nem csüggedtek és újrakezdték.

„Külső magyarok” – azt gondolom, így június 4. után mindannyiunknak egyformán fájdalmas ez a szókapcsolat. 1920-ban számunkra, magyarok számára nagyon fájdalmas döntés született: Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Nagy veszteség volt ez az országnak, de talán még nagyobb veszteség az embereknek, a családoknak. A „Margittai Gábor: Tiltott kastélyok” című könyve alapján most megnyíló multimédiás vándorkiállítás némi enyhülést adhat nekünk ebben a veszteségben: olyan jó példákat, a trianoni szerződés miatt határainkon túlra kényszerült nemesi családok leszármazottait mutatja be a tárlat, akik dacolva a történelemmel megpróbálnak újra gyökeret verni Erdélyben.

Olyan családokról beszélünk, akik nemcsak hogy magyarok voltak és lesznek, de akik tetteikkel komolyan befolyásolták is a magyarok történetét. Olyan családokról, akiknek a trianoni békediktátum sorsfordító volt, és akiknek a leszármazottai nem bízták a családi örökséget a történelem viharaira. Saját kézbe vették a jövőjüket, feladták meglévő egzisztenciájukat és fáradságot, utánajárást nem sajnálva visszaszerezték a családi birtokot, hogy azokat újjávarázsolják.

Most ez a küzdelem és ennek az eredménye egyszerre tárul fel előttünk a mai kiállításon: a fotódokumentáció bemutatja a kastélyok eredeti, visszavétel előtti állapotát és a felújított épületeket is – ilyen volt/ilyen lett fényképeket láthatunk. Azt mondtam, a küzdelem is látható – de persze nem oly kézzel foghatóan, mint a siker. A küzdelmet inkább csak sejthetjük, illetve az érintettek beszámolóiból tudhatjuk. Sejtjük és tudjuk, milyen Don Quijote-szerű harcokat kellett megvívni ebben a kényes helyzetben. Sejtjük és tudjuk, mennyi akadály és felesleges kör kísérte a birtokok visszaszerzését, a visszaköltözést, a restitúciót. Sejtjük és tudjuk, mennyi kitartás, akaraterő, elszántság és makacsság kellett ahhoz, hogy végigmenjenek az úton.

Mindannyian tanulhatunk az Aporoktól, a Bánffyaktól, a Bethlenektől, a Hallerektől, a Keményektől, a Mikesektől és a Telekiektől. Nemcsak abban mutatnak nekünk példát, hogy összetartozunk, és nem feledhetjük a gyökereinket. Példát mutatnak nekünk abban is, hogy ne adjuk fel. Mindannyiunkat ért már veszteség az életben, kisebb és nagyobb is, és most láthatjuk, hogy ha nem adjuk fel, ha kitartóan küzdünk minden erőnkkel, akkor annak igenis meg lesz az eredménye.

Gratulálok a Külső Magyarok Kisebbségkutató és Médiaszolgáltató Kft.-nek, nemcsak a kiállításhoz, de a teljes, hárompilléres projekthez. Kellenek az ilyen kezdeményezések, melyek láthatóvá teszik a magyarok sikereit, elismerést érdemlő küzdelmeit. Gratulálok a kiállítás alapját adó könyvhöz és a dokumentumfilmhez is.  Bízom benne, hogy sokakhoz eljut az üzenet: soha ne adjuk fel!

Nem tudom, Önök is így voltak-e ezzel, én bármikor Erdélyben jártam, mindig összeszorult a szívem, amikor történelmi településeken mentem keresztül. Amikor azt láttam, hogy Fugadon, Marosvécsen vagy Altorján hogyan pusztulnak, mennek tönkre azok a birtokok, amelyek hajdan magyar nemesek otthonai voltak. Ahogyan a képek is tanúsítják nekünk: ma már máshogy van ez. Ma már újra életet leheltek ezekbe az otthonokba.

Kedves Hölgyeim és Uraim! A kiállítást látva a magyar nemességről Wass Albert története jut eszembe, amiben egy ember oszlopot épített az ő Istenének. Az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. Az emberek csak nevettek rajta és azt mondták: bolond. És azt mondták, majd a szél összedönti. De jött a szél, nem egyszer, sokszor, és az oszlop csak állt. És akkor az emberek ezt látva azt mondták: varázsló, és összedöntötték az oszlopot. Az ember nem sírt, nem szitkozódott, csak ment, és újraépítette oszlopát homokból, ködből.

Kívánom, hogy sok határon túli magyar nemesnek sikerüljön újjáépítenie oszlopát, dacolva az elemekkel, és a sokszor rosszindulatú kételkedőkkel.