Nagy Katalin: Ilyen még nem volt: ha 5,5 százalékos lesz a gazdaság bővülése az idén, akkor a gyermekes családok visszakapják a befizetett személyi jövedelemadójukat. Köszöntöm a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnököt! Lehet, hogy ilyen még nem volt, de az elv nem ugyanaz, mint a nyugdíjprémium esetében? Hogy’ látja?
A nyugdíjprémium – jó reggelt kívánok! – arról szól, hogyha növekszik a gazdaság, a nyugdíjasok, akiknek a nagy része értelemszerűen már nem dolgozik, ne maradjon ki a növekedés kedvező hatásaiból, tehát kapjon valami prémiumot, nem biztos, hogy a nyugdíjprémium a legszellemesebb kifejezés, de nagyjából erről van szó. Együtt sírunk, együtt nevetünk. A nyugdíjasoknak köszönhetjük, hogy az ország eljutott oda, ahol most van, a most dolgozó emberek sikere is azon múlik, múlt, hogy a szüleik, nagyszüleik is becsülettel végezték a munkájukat, tehát ezért az éppen aktív nemzedék sikeréből jusson valami a nyugdíjasoknak is, ez a nyugdíjprémiumnak a gondolata. Ha magas a növekedés, értelemszerűen akkor ez az összeg is magasabb, és most jó esélyünk van arra, hogyha az újraindítás sikerül, akkor a nyugdíjprémium is jóval nagyobb lesz, mint ami korábban volt.
De az elv akkor az, nem, ha a gazdaság bővül, akkor lesz juttatás?
Igen, ez az elv igaz, de a különbség az, hogy a családosok számára visszatérítendő adó, tehát egy családiadó-visszatérítésről beszélünk, az azzal függ össze, hogy ők most éppen aktívak, és hogy ezt a pénzt ők keresték meg. Ugye, mindig van egy olyan kérdés, ha jól megy az országnak, most még azért olyan nagyon jól nem megy, de a pandémia utáni visszatérése, a gazdaságnak az újraindulása azért lehet sikeres, tehát ez az időszak, ami előttünk áll az év végéig, az lehet igazán sikeres. De mire való a siker? Ez a kérdés ilyenkor. Vagyis mi legyen azokkal az erőforrásokkal, magyarul pénzzel, amit a gazdaság az ország normális működéséhez szükséges összegen felül képes előállítani. És akkor ilyenkor elszabadul a fantázia, merthogy kinek és hogyan kellene pénzt adni, arra mindenkinek van ezeregy ötlete. Általában a tippeket adók nem szokták saját magukat sem kifelejteni ebből a körből, tehát ez egy értelmes és izgalmas vita, és az én válaszom erre a kérdésre az, hogy a legegyszerűbb, ha visszaadjuk azoknak, akik megdolgoztak érte, különös tekintettel azokra, akik egyébként a válság idején a legtöbb terhet vitték. És abban én úgy érzem, hogy van közmegegyezés Magyarországon, hogy a válság során a legnagyobb terhet a családosok vitték. És ezért akinek van gyermeke, az hadd kapja vissza azt a pénzt, amiért megdolgozott, és adóként befizette. Egy fölső határt húzzunk, mindenki megkaphatja ezt az összeget, de csak az átlagjövedelmet terhelő adó mértékéig, az az a maximum összeg, amit visszakaphat. Ez szerintem egy szellemes, igazságos és újszerű gondolat, de nemzeti konzultációra fogjuk bocsátani, mert egy ilyen megoldás, az, ami még sosem volt, jó, ha sikerül elnyerni az emberek világos és egyértelmű támogató véleményét. Lesz nemzeti konzultáció, hamarosan megindul, ez lesz az egyik fontos kérdés.
Igen, épp erre akartam rákérdezni, hogyha ez olyan jó ötletnek látszik, és nem is volt még ilyen, akkor miért kell beletenni a konzultációba? De Ön most magyarázatot adott arra, hogy miért van erre szükség.
Lesz majd még azért vita erről.
Lesz.
Igen. Hát magyarok vagyunk…
A konzultációban milyen kérdések kerülnek még a gazdaság újraindításán kívül?
Egy alapkérdést kell először is tisztáznunk. Szeretném, hogyha ugyanabban a koordinátarendszerben mozogna az egész ország, amikor a jövőről gondolkodik. Lehet véleményünk arról, hogy így lesz, úgy lesz, amúgy lesz, meg különböző dolgokat szeretnének különböző emberek, de legalább abban a koordinátarendszerben értsünk egyet, amiben megítéljük, hogy mi a jó, mi a hasznos, mi a rossz, és mi a haszontalan, és ezért a legfontosabb kérdés az, hogy egyetért-e az ország abban, hogy a válság, mármint a pandémia és a járvány után nem ugyanaz lesz a világgazdaság, és nem ugyanaz lesz az európai gazdaság, mint a járvány előtt volt. Mert hogyha nem ugyanaz lesz, akkor nem mindent ugyanúgy kell csinálni, mint korábban, hanem alkalmazkodnunk kell azokhoz a kihívásokhoz, amelyek előttünk állnak. A fölfogásom szerint nagy változások lesznek a járvány után, tehát nem ugyanúgy áll helyre az európai gazdaság, nem ugyanazt a képet fogja mutatni, mint amit mutatott a járvány előtt. Ráadásul föl kell készülnünk arra, hogy ez a járvány nem az egyetlen volt a mi életünkben. Lesznek még járványok. Én azok álláspontját osztom, akik azt mondják, hogy a járványok és a népvándorlások korát éljük, és ezekre a kihívásokra, az ebből fakadó kihívásokra kell fölkészülni, tehát lesznek járványügyi kérdések, migrációs kérdések és gazdasági kérdések is egyszerre ebben a konzultációban.
Igen, ha már a migrációt említette, az látszik, hogy ahogy jön a jó idő, megnövekszik azoknak a száma, akik szeretnének az Európai Unió területére bejönni akár a szárazföldi határoknál, akár a tengeri határoknál. Az is látszik, hogy azok az országok, amelyek úgymond a legnagyobb terhet viselik, Görögország, a déli államok, Olaszország, szeretnék, hogyha újra az asztalra kerülne az Európai Unióban a kötelező kvóta kérdése. Ezért kell újra föltenni ezt a kérdést az embereknek, amire már néhány évvel ezelőtt válaszoltak, hogy legyen legitimációja megint a kormánynak ellenállni Brüsszelnek?
Migránsok, migránshadak dörömbölnek Európa szinte minden ajtaján. Tehát dörömbölnek a szárazföldi útvonalat lezáró ajtókon, és dörömbölnek a tengeri útvonalat lezáró ajtókon is. Most néztem át éppen a szakértőkkel a magyar számokat. Tavaly ilyenkor az illegális határátlépési kísérletek száma Magyarország déli határánál olyan 10 ezer körül volt. Az idén 38 ezer eddig. És hol van még az év vége? Tehát a helyzet az, hogy a migrációs nyomás nő, és ha Önök, illetve a hallgatók nézik a tudósításokat Olaszországból és Spanyolországból, akkor láthatják a tengeri migrációs útvonal felől érkező nyomás növekedését is. Elmegy a járvány kérdése egy időre, visszakerül a migráció kérdése az európai politika középpontjába. Magyarország álláspontja világos, sőt én keményíteni is szeretném a magyar álláspontot, ez lehetséges, mert ugyan nagyon világos elutasító álláspontunk van a migrációra nézve, de most azt mondanám, hogy nemcsak az illegális migrációt kell elutasítani, hanem a járvány miatt, mert a világ egyes részén a járványt nem fékezték még meg, mi itt, Magyarországon igen, és lassan Európában is megtörténik ez, ilyenkor, járvány idején a migráció különösen veszélyes. Tehát én azt javasolnám, hogy, mondjuk, két évig nemcsak illegális, hanem semmilyen migrációt ne engedjünk. Ez szerepelni fog egyébként a konzultációs kérdések között.
Nyilván ez nagy vitát fog kiváltani. Annál is inkább, mert nemcsak az egészségügyi hatásokról, nemcsak a szociális rendszereknek a megterheltségéről van szó nyilván, hanem arról is, hogy nagyon sok ember Nyugat-Európában is elveszítette az állását. Tehát nekik lenne szükségük munkahelyre, nem?
Hát hogyne! Ugye, nem a migráció a fő témánk talán ma még, de hadd mondjam el azt, hogy mindig van vita Magyarországon a migráció kérdéséről, és ez valahogy összekapcsolódik a jó emberség kérdésével, tehát lehetünk-e jó emberek, miközben nem engedjük be a migránsokat Magyarországra? Kőből van-e a szívünk, vagy mi is hús-vér emberek vagyunk, és nemcsak szívünk, hanem lelkünk is van? Ezért amikor a migráció kérdése felerősödik, akkor az alapvetést, a kiindulópontot nem árt talán megismételni. Tehát a magyar kormány fölfogása szerint a migráció úgy, ahogy van, eleve filozófiailag rossz dolog, nincs jó migráció, csak rossz migráció van. A migráció mindig arról szól, hogy az ember megszületik valahova a Jóisten rendelése szerint, és azon a helyen, ahova született, nem tud boldogulni. És úgy dönt, hogy miután ott nem tud elérni egy olyan életet, amit magának szeretne, ezért felkerekedik, és onnan elmegy. Esetleg el kell menekülnie, vagy gazdasági okokból egész egyszerűen egy másik helyet keres az élete számára. Ez nem jó dolog. A jó dolog az, hogyha mindenki ott boldogulhat, ahova megszületett. És ha segítenünk kell egymásnak valamiben, úgy egy országon belül, itt az elmaradott magyar régiókra is gondolhatunk, úgy európai összefüggésben, elmaradott európai régiók is vannak, és az egész emberiség összefüggésében, ha segíthetünk, akkor abban kell segíteni, hogy mindenki ott élhessen emberhez méltó életet és saját számára is sikeresnek minősülő életet, ahol született, ahova született. És ebben kell segíteni. Most persze van olyan, amikor háború, éhínség, vagy jó ég tudja, milyen istencsapása miatt az embereknek el kell menekülniük valahonnan. De a cél akkor sem az, hogy ide jöjjenek, és itt maradjanak, hanem ha el is kell onnan jönni, akkor nyújtsunk átmeneti segítséget, és utána küldjük őket vissza, mert az élet helyes rendje mégiscsak az, hogy a Jóisten mindenkinek adott egy talpalatnyi helyet valahol a világban, ahova megszülettél, és azért a helyért tartozol felelősséggel, ott kell élni, ott kell dolgozni, azzal a néppel kell boldogulni, azzal a faluval, várossal kell élhető emberi életet kialakítanod. Ezért a migrációs politikának nem a migránsok befogadására meg idehívására kell összpontosítania, hanem az átmeneti segítségnyújtásra, és azon a helyen segíteni létrehozni az emberhez méltó életet, ahova születtek, ezért mondja a magyar kormány azt, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni. És ebben gyengén teljesít Európa. Miközben engedjük be, engedik be a migránsokat, aközben nem fordítunk elegendő erőt arra, hogy újraépítsük ezeket az országokat, újraépítsük ezeket a városokat, ott, ahol éhínség van és vízhiány, ott ebben nyújtsunk segítséget, tehát sokkal inkább a bajt hozzuk a saját fejünkre ahelyett, hogy a segítséget vinnénk, és osztanánk meg másokkal. Ez a kiindulópontunk, és ebből nem akarunk engedni.
Visszatérve a járványra és a gazdaság újraindítására, egészen pontos számok vannak már arról, hogy ez a bő egy hónappal való nyitás, amit Magyarország meg tudott valósítani itt, Európában, ez mennyi pénzt jelent. És hogy készült is már egy felvétel vagy egy felmérés arról, hogy a magyar vállalkozók hogyan viszonyultak a válsághoz, hogyan próbáltak túlélni. És van egy nagyon érdekes megállapítása a kutatóknak, mert azt mondják, hogy megjelent a járvány ideje alatt a vállalkozások között a szolidaritás érzése. Tehát érezték, hogy nincsenek magukra hagyva, és ettől nemcsak magukkal foglalkoztak, úgy tűnik, hanem odafigyeltek a másikra is.
Nagyon nehéz kérdést tett most Ön fel. Ez a keresztény kultúrának az egyik alapvető kérdése, hogy hogyan tud létrejönni lelki testvériség, együttműködés, szolidaritás és barátság az emberek között. És az a helyzet, hogy számos történelmi eset bizonyítja, hogy a szűkösség meg a baj nem bezárkózást eredményez, nem elszigetelődést eredményez, nem a „csak magamra számíthatok” életösztönét erősíti föl, hanem ha a Jóisten is úgy akarja, és kapunk valami segítséget ehhez, akkor hirtelen az emberek közötti kapcsolatrendszerek is megváltoznak, szeretetteljesebbek lesznek a kapcsolatok, jobban lehet számítani hirtelen a szomszédra, a munkatársra vagy éppen a munkaadóra. És a vállalkozók világában valóban van most valami. Ebben egyébként a kereskedelmi és iparkamarának elévülhetetlen szerepe van. Van valami, ami arról szól, hogy nem egyenként kell csak boldogulni, bár ott a vállalkozások taposó, nehéz, kemény világában egyenként is helyt kell állni, hanem hogy segítséget is kell nyújtani egymásnak. És a kereskedelmi és iparkamara ragyogó javaslatokat dolgozott ki, különösen most, hogy az olajár-emelkedések miatt a világban mindenhol a pénzromlás, az infláció üteme megnövekedett. Ugye, 70 dollár fölött van az olajár, nemrégen ez még harminc-egynéhány dollár volt, és ez viszi fölfele az árakat, és ezért a jegybanknak a lehetőségei, hogy olcsó hitelt adjanak a vállalkozásoknak, beszűkültek, és most a vállalkozók összeálltak, a kereskedelmi és iparkamara összeszervezte őket, és kidolgozták azokat a javaslatokat, hogy hogyan tudna a kormány segíteni nekik, hogy ők meg egymást segíthessék, és a fix kamatozású, olcsó, hosszú lejáratú hitelekkel tudják túlélni a nehéz időszakot a vállalkozók, ami nem a vállalkozók belügye, mert végül is ők adják a munkát mindenkinek. Tehát amikor a kis- és középvállalkozásokról beszélünk Magyarországon, akkor az ott alkalmazásban álló magyarokról is beszélünk, munka csak akkor van, hogyha a vállalkozások munkát tudnak adni. Én várom továbbra is, hogy a kereskedelmi és iparkamara Parragh elnök úr vezetésével újabb és újabb javaslatokat tegyen le a kormány asztalára. Általában ezek nagy része életképes, meg tudjuk valósítani. Most is indítunk egy nagy hitelprogramot a KAVOSZ segítségével.
Ugye, nem a csoda kategória, hanem teljesen nyilvánvaló, hogy azért tudott Magyarország korábban nyitni, mert olyan vakcinapolitikát folytatott, amilyet folytatott. Nyilván ennek a következménye ez, de azért van még itt 137 ezer olyan ember, aki nem vette föl az első oltás után a második oltást. Most azzal, hogy azt mondták, hogyha lejár a második oltás határideje, akkor kihúzzák őket a névsorból, ez elég nyomás lesz arra nézve, hogy látja, hogy elmenjenek, és beadassák a másodikat?
Nem tudjuk még. Nézze, felnőtt emberekről van szó, tehát én óvatos vagyok az efféle nyomásgyakorlással, mert végül is felnőtt emberek vagyunk mindannyian, a saját sorsunkért magunk vagyunk felelősek, a gyerekeinkért is magunk vagyunk felelősek. Tehát szerintem a magyar emberekben van felelősségérzet, de úgy tűnik, hogy nem mindenkiben. Mert fölvenni az első oltást, majd utána azt mondani, hát javult a helyzet, én is jól vagyok, az első oltás is 80 százalék fölötti védettséget adhat, a másodikat már nem akarom fölvenni – úgy látom, hogy van 131 néhány ezer ilyen ember. Van köztük persze néhány kivétel is, akik valószínűleg azért nem vették fel a második oltást, mert, mondjuk, valamilyen bajuk lett, nem az oltástól, attól függetlenül, és azt mondta a háziorvos, hogy most már, mondjuk, persze várjanak. Ebben a 137 ezerben szerintem vannak olyan emberek, akik egészségügyi okokból várnak, de a nagy többsége nem hiszem, hogy ilyen lenne. Erről persze nincs pontos kimutatás. Most mindenkit arra kérünk, hogy vegye föl a második oltást, ha már fölvette az elsőt, mert ha nem, akkor kénytelenek leszünk törölni a védettségi kártyáját, le kell őt húznunk a védettségi listáról. Persze, ha valaki egészségügyi okok miatt került ilyen helyzetbe, azokat nem fogjuk lehúzni, de valamit azért tenni kell, még egyszer mondom, a kormánynak nem dolga, hogy az embereket noszogassa, de egy ilyen helyzetben talán mégiscsak elfogadható, hogyha valamilyen ösztönzést alkalmazunk. Ez esetben a biztonságos, beoltott emberek listájáról való törlés tűnik ilyen eszköznek.
Most, hogy úgy tűnik, hogy túl vagyunk a nehezén, bár óvatosan fogalmazunk, egy tíz napos rendkívüli fizetett szabadságot ad a kormány azoknak az embereknek, akik részt vettek a védekezés komoly és nehéz munkájában. Itt az ápolóktól elkezdve a rendőrökig, a szociális munkásokig, mindenki, aki ebben dolgozott, ez körülbelül 170 ezer embert jelent, így számolnak, de fölmerül a kérdés, hogy nagyon örülnek ennek a bizonyos tíz plusz nap szabadságnak, de vajon ki tudják-e majd venni? Mert azért feladat nyilván van most is.
Ezek az emberek, akikről most beszélünk, rengeteget dolgoztak az elmúlt 16 hónapban. Ugye, nemcsak azokat viseli meg a válság, akiknek valamilyen közvetlen anyagi nehézségük fakadt a beszűkülő gazdasági lehetőségek miatt, bezárt az étterem vagy szálloda, és ott dolgoztak, és így tovább, hanem azokat is, akik nem vesztették el az állásukat, sőt még azokat is megrángatta a válság, akik egyébként akár még többet is keresnek most, mint a válság előtt. Na de a meló, a munka, amit el kellett végezni, az sokkal több volt, sokkal nehezebb, és veszélyes körülmények között történt mindannyiunk számára, tehát én is 16 óráztam, az én fizetésem nem változott, sőt inkább talán valamit emelkedett, de engem is megrángatott, mert 16 órázni, az azért eszi az embert. És szerintem nagyon sokan vagyunk ebben az országban, különösen, akiknek a védekezés miatt dolgozniuk kellett, hogy se vasárnap, se hétvége, se gyerek, szóval oda kellett állni. Különösen, amikor a hullám, a járványhullám fölfele ment, akkor nem volt mese, mindenkinek bele kellett állni ebbe a küzdelemben. Tehát elfáradtak az emberek. És most megtehetjük, mert most úgy tűnik, hogy legyőztük a harmadik hullámot, most megtehetjük, hogy kiadjuk ezt a tíz nap szabadságot, és kérem is, hogy vegyék ki. Tehát egy dolog, hogy mi kiadjuk, de vegyék ki, mindannyiunkra ráfér ez a plusz tíz nap.
Arról mit gondol, milyen szerepe lesz a kamarával való megegyezésnek, hogy ezt a bizonyos 200 ezer forint értékhatárú minimálbért el tudják érni? Most 167 ezer forint a minimálbér. Ez ilyen 33 ezer forint körüli emelést jelent.
Ez egy furcsa kérdés. Én mikor először ilyen poétikusan fiatal korban voltam miniszterelnök, még 1998-ban, akkor a minimálbér valami olyan gyalázatosan alacsony volt…
28.500 forint volt. És abból lett ötvenezer.
Igen, és azt iszonyatos munkával, de négy év alatt sikerült megemelni. Zárójel: a választást ettől függetlenül persze elvesztettük, tehát a minimálbér-emelés önmagában politikai sikert nem hoz, de hát akkor is egy nagyot emeltünk rajta. És aztán most, 2010-ben szintén, ráadásul itt a devizahiteles, kétségbeejtő helyzet miatt talán még nagyobb nehézséget jelentő, alacsony minimálbérszint is elfogadhatatlan volt, tehát nagyot emeltünk rajta, de még mindig nem elég. Tehát azt kell mondanom, hogyha igaz, hogy a járvány után a legfontosabb elvárásunk a gazdasággal szemben az lehet majd, hogy biztonságot adjon a családoknak, hogy biztonságot adjon a munkahelyeket tekintve, hogy biztonságot adjon egészségügyi értelemben, tehát legyen például saját vakcinánk, tehát ha egy biztonságosabb, kevésbé törékeny gazdaságot akarunk látni, akkor a családoknak is nagyobb biztonságban kell lenniük anyagi értelemben. És akik a legkevesebbet keresnek, azok vannak mindig a legbizonytalanabb helyzetben, tehát őket kell megerősíteni, ha biztonságos gazdaságról beszélünk, ezért a minimálbért meg kell emelni. A baj az, mert hogyha ez csak akarat kérdése lenne, akkor könnyű lenne, akkor valószínűleg sose lett volna alacsony, de nagyon nehéz azt az összhangot megtalálni, hogy magas minimálbért próbáljunk adni, és közben a kis- és középvállalkozások ne menjenek tönkre. A nagyok nem fognak, ha jól megy a gazdaság is, most jól fog majd menni, ha az újraindítást Szijjártó Péterék jól csinálják, és miért is ne tennék? Tehát a kis- és középvállalkozóknál állásban lévő emberek, ha nagy minimálbér-emelés van, elveszíthetik az állásukat, mert ha egy vállalkozás nem tudja kigazdálkodni a terheket, ideértve a bérterheket, ekkor elbocsát. Tehát a jó szándék könnyen vezethet ellenkező eredményre. Ezért úgy kell emelni a minimálbért, hogy közben meg kell állapodni alapvetően ismét a kereskedelmi és iparkamarával, meg kell állapodni a kis- és középvállalkozások képviselőivel, hogy ők ki tudják ezt gazdálkodni, és ha nem, akkor milyen segítség kell az államtól nekik, hogy mégis ki tudják gazdálkodni. Én ezt végig, évekig tárgyaltam Demján Sándorral, aki, Isten nyugosztalja, korábban képviselője volt a magyar vállalkozóknak, és hosszú hetekig tárgyaltunk arról, hogy hány százalék legyen a béreket terhelő járulék, ha abból levesz a kormány, akkor ő mennyi bért tud emelni, és nagy erőfeszítések árán meg tudtuk találni azt az útvonalat, ahol jelentősen nőtt a minimálbér, és egyetlen embert sem kellett elbocsátani. Na, most itt is ez a feladat. A 200 ezer forintos minimálbér szerintem az a határ, amit mindannyian szeretnénk. Senki nem gondolta volna évekkel ezelőtt sem, hogy ez valaha is elérhető lesz, hogy Magyarországon a 200 ezer forintot meghaladhatja a minimálbér, de most ezen dolgozunk. Arról nem beszélve, hogyha a minimálbér a 200 ezer forintot majd eléri, akkor a garantált bérminimum, amely a szakképzettséggel rendelkező emberekre vonatkozik, az még ennél is magasabb lesz, és ez a két hatás, a minimálbér és a garantált bérminimum együtt fölfele fogja nyomni általában a béreket Magyarországon. De sose tudja eléggé nyomni, mert a bérből sose elég. Olyan, hogy elegendő az ember fizetése, még ilyet nem hallottam. Mindig van följebb, minden számhoz lehet még egyet hozzáadni, és ez helyes, törekednünk is kell arra, hogy az emberek minél többet kereshessenek.
Ma kezdődik a labdarúgó Európa-bajnokság. Nem tart attól, hogy ez a bajnokság nem a játékról fog szólni, hanem arról, hogy ki térdel le a pályán, és ki nem?
Több veszély is fenyegette ezt a játékot. Ez egy összeurópai nagyszerű játék. Mindannyian benne vagyunk. A magyarok részéről, miután hosszú ideig kimaradtunk ebből, az, hogy ott tudunk lenni is egy óriási teljesítmény. Az utolsó szalmaszálat ragadtunk meg itt az izlandiak ellen, akik egy nagyon szimpatikus csapat egyébként, szoktunk nekik szurkolni, de most egyáltalán nem bántuk, hogy ők nem lesznek ott az Eb-n. Szóval nehéz ide bekerülni, ez most sikerült. Fenyegette ezt a nagy összeurópai játékot először is a járvány. Talán a Jóisten, úgy tűnik, megsegít bennünket, Magyarországon biztosan, tekintettel arra, hogy elmehetünk a mérkőzésekre, már aki beoltotta magát. Azért Nyugat-Európában a helyzet nem így áll, ott korlátozások lesznek. Mi, magyarok fogunk játszani majd Münchenben is, ott, ha jól látom, hiába van egy hatalmas arénájuk, mégis csak töredékét engedik majd be azoknak az embereknek, akik be szeretnének jutni. Tehát fenyegette a játékot a járvány. Aztán fenyegeti az ideológiai zűrzavar, ami ha jól értem, az egykori rabszolgatartó társadalmak és államok lelki öröksége, őket nyomasztó, lelki örökségének az eredménye, ez a térdeplés. Ugye, a futball a sportról szól, és oda nem tartozó dolgokat nem szabadna fölengedni a pályára. Tehát én megértem, hogy néhány országnak most különösen ilyen politikai mozgalomszerűen lelkiismeret-furdalása van, és próbálja ezt a morális terhet valahogy elviselni, és nyilván azt gondolják, hogyha mindenki vállalna ebből a teherből, akkor ők is könnyebben viselnék, de ez nem így van, mert ez az ő terhük, például mi, magyarok sosem voltunk se gyarmattartók, se rabszolgatartók. Nekünk nincs ehhez kapcsolódó morális, lelkiismereti problémánk. Szurkolunk nekik, hogy ők megbirkózzanak ezzel, de ne hozzák fel a futballpályára, mert ott ennek nincs helye. Ráadásul az egész térdeplés a magyar kulturális közegben egészen mást jelent. Például sportpályán letérdelni azért is egy probléma a magyaroknak, és szerintem nemcsak nekünk, hanem minden közép-európai országnak, mert itt büszke népek vannak. És a nemzeti mezt viselő játékostól mi nem azt várjuk, hogy megadja magát. Mi azt várjuk, hogy menjen ki és harcoljon. Ha tud, győzzön, és ha nem tud, mert ha úgy hozza a helyzet, akkor ezzel is szembe kell nézni, akkor állva haljon meg. De nem térdelhet le, állva kell meghalnia, azért képviseli ő a nemzetet, mert ő az, aki erre képes, különb, mint mi. Nem kérhetjük tőle, hogy viselkedjen gyengébben, mint ahogy egyébként mi magunk viselkednénk. Szóval ez az egész dolog térdeplősdi szerintem egy elhibázott ötlet, miközben a magja egy nagyon komoly történelmi, filozófiai bajokból származó lelkiismeret-furdalása a rabszolgatartó és gyarmattartó népeknek. Milyen jó, hogy legalább ez a baj elkerült bennünket, és mi sose tartoztunk ezek közé az országok közé!
Köszönöm! Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.
