Orbán Viktor beszéde a keresztény roma szakkollégiumok korábbi és jelenlegi hallgatóinak találkozóján
2018. január 20. Budapest

Tisztelettel köszöntöm Önöket, jó napot kívánok!

Tisztelt Professzor Asszony, Képviselő Asszony, Excellenciás Érsek Úr, Püspök Urak és Tartományfőnök Úr, Főtiszteletű és Főtisztelendő Püspök Urak, Hölgyeim és Uraim, tisztelt Növendékek és kedves Öregdiákok!

Mielőtt elmondanám azt, amivel a mai találkozónkra készültem, szeretnék reagálni néhány dologra, amit az előttem szólók mondtak. Az első, hogy nekem is örömet okozott úgy, ahogy a hoppmesterünknek is, hogy meghallgathattam az előttem szóló öregdiákokat, akik beszámoltak a saját életükről. Gratulálok nekik, ez nagyszerű dolog. Nagyon különböző dolgokat mondtak, de egy ponton a mondandójuk összeért, vagy legalábbis úgy láttam, hogy találkozik: kiderült, hogy mindegyikük akar valamit. És higgyék el nekem, hogy ez a dolgok kulcsa a romák esetében is meg a nem romák esetében is; ha akarunk valamit az élettől, akkor előbb-utóbb jutunk is valamire. A másik dolog, amit szeretnék elmondani Önöknek, hogy szakkollégistának lenni az nagyszerű dolog, én is szakkollégiumban nőttem föl. Most hirtelen, ahogy hallgattam Önöket, végigfutott előttem a magyar miniszterek és mindenfajta ilyen vezetőknek a képe, és akkor egy listát csináltam, és azt tudom mondani, hogy a köztársasági elnök, a házelnök, a miniszterelnök, a gazdasági miniszter és nemzeti fejlesztési miniszter mind szakkollégisták voltak. Ennél biztatóbbat nem tudok Önöknek mondani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A professzor asszony is beszélt arról – ehhez is szeretnék kapcsolódni –, hogy „tegyél jót, beszélj róla, szegény magyarok miért nem csináljátok ti is így, mert ha így csinálnátok, akkor a világban jobb lenne a híretek, és kevesebb rossz hír kötődne hozzátok.” Nagyon régóta küszködnünk ezzel a problémával. Meg kell mondanom, hogy a mi fajtánknak, a magyaroknak nincsen tehetsége az öndicsérethez. Nem tudom, változni fog-e ez majd a jövőben, de egyelőre ennek a jeleit nem látom. Ilyen furcsa fajta a magyar. A jót cselekedni és beszélni róla a magyar nyelvben máris átvált, átlép az öndicséret, a dicsekvés területére, ami egy negatív kifejezés. Ráadásul ha elfogadjuk, hogy valaki előtt valami célból a jó dolgokról, amiket tettünk, akarunk beszélni, azzal mintegy elfogadjuk azt is, hogy az ő ítélete számít a mi számunkra, holott mi azt gondoljuk, hogy nekünk magasabb bíránk van, majd az megítéli a mi cselekedeteinket. Szóval nekünk nehezen megy, mert filozofálgatunk ahelyett, hogy végeznénk a munkánkat, de remélem, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan kormányunk, amelyet sikerül rászorítani arra, hogy ne csak cselekedje a jót, hanem beszéljen is róla ilyen antropológiai hátrányok mellett is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor nyolc évvel ezelőtt kormányra kerültünk, akkor azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy minden magyar állampolgár számára megnyitjuk az emberhez méltó élet, a talpra állás és a felemelkedés útját. Ezért a mai találkozó a mi számunkra egy fontos pillanat, sőt azt gondolom, hogy Magyarország számára is egy fontos pillanat. Könnyen meglehet, hogy később majd azt fogjuk mondani és írni, hogy ez egy döntő pillanat. Ugyanis Magyarországon hosszú időn keresztül az volt a közhangulat, amely mögött ott állt szerintem a többség, hogy a romák beilleszkedése és felzárkóztatása egy reménytelen ügy. A mai találkozó pedig arról szól, hogy ez nem így van, ez nem reménytelen ügy, igenis van remény, csak dolgozni kell érte.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország is lehet előbb-utóbb majd egy igazságos ország, amely az Önök számára is megnyitja a lehetőségeket. A mi munkánknak, az ország irányításának és vezetésének az is része, hogy keressük a választ nemcsak az igazságos élet kérdéseire, hanem az igazságos társadalom kérdéseire is, és különböző szellemi irányzatok, különböző politikai irányzatok különböző válaszokat adnak arra, hogy milyen is az igazságos társadalom, és hogyan is lehet oda eljutni. Ma nem ez a mondandóm lényege, csak szeretném érzékeltetni, hogy azért az Önök sorsát befolyásoló döntések mögött mindig meghúzódnak szellemi küzdelmek is, különböző irányzatok, gondolkodások, filozófiák közötti szellemi párviadalok. Van a marxista, szocialista koncepció, amely szerint az igazságos társadalomhoz úgy lehet eljutni, hogy mérnökként, egyfajta társadalmi mérnökként megszervezzük és leszabályozzuk, hogy milyen legyen az élet: ki mit csináljon, mennyit kereshet, milyen legyen, és így tovább. A polgári világhoz tartozók, mint amilyen a mostani kormányzat is, nem hisz az efféle mérnökösködésben, nem szeretjük ezt a megközelítést, mert úgy érezzük, hogy hiányzik belőle a szabadság, hiányzik belőle a szabad kezdeményezés, hiányzik belőle az erőfeszítés, hiányzik belőle a teljesítmény elismerése és a döntés felelőssége. Mi inkább úgy gondolkodunk, hogy az a dolgunk, hogy lehetőséget adjunk azoknak, akik keresik a lehetőséget. Fölfogásunk szerint akkor lesz igazságos világ a mienk, hogyha minden ember előtt nyílik valamilyen lehetőség. Aztán, hogy ki mire jut ezzel a lehetőséggel, már nem a politikusok, nem a döntéshozók, hanem az Önök személyes döntése, lehetősége és felelőssége.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos dolog, hogy ezelőtt nyolc évvel nyilvánvalóvá tettük, hogy Magyarországon a korábbi szemlélettel ellentétben mi a roma közösségben nem áldozatot, hanem erőforrást látunk. Ezért tettük meg, amikor 2011-ben Magyarország adta az uniós elnökséget, a munkánk középpontjába az Európában élő romák felemelésének ügyét. A mi nézőpontunk szerint a romák nem segélyen, tehát az adófizetők, más adófizetők pénzén tengődő, magatehetetlen kisebbség, ezt a fölfogást elutasítjuk, hanem olyan magyar állampolgárokról beszélünk, akiknek élhető jövőt, lehetőséget tudunk adni itt, a szülőföldjükön, közös hazánkban, Magyarországon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarországon ma, beszéljünk egyenesen, mégiscsak magunk között vagyunk, mint szakkollégisták, szóval két útja van a fölemelkedésnek. Csak két útja van a fölemelkedésnek: az egyik a munka, a másik meg a tanulás. Ha a kettő összekapcsolódik, az külön szerencse. Ez az a két kulcs, ami nyitja az ajtókat. Hazánk az elmúlt években gazdaságilag már odáig fejlődött, hogy azt mondhatjuk, hogy Magyarországon, aki tud, az dolgozhat, ha akar. Az akarat fölélesztéséhez viszont az kell, hogy az emberek értelmét lássák a munkájuknak. Ez nem csupán annyit jelent, hogy anyagilag jobban megérje dolgozni, mint segélyre várni, a munkának ugyanis emberformáló hatása is van; helyreállítja az ember önbecsülését, kijelöli a helyét a nap alatt, hasznos és tartalmas életet biztosít. Örömmel tapasztaljuk, én személyesen is örömmel tapasztalom, hogy az elmúlt években, például a közmunkaprogramban megfordult százezreknek a többségénél a munkának ez a filozófiája életgyakorlattá változott. Érezték és érezhették, hogy másképpen tekintenek arra az emberre, aki dolgozik, mint arra, aki segélyért áll sorba. Ez egyébként etnikai hovatartozástól független igazság. Jó úton járunk tehát, bár még azt is be kell vallanunk, hogy az elején tartunk. Türelemmel kell lennünk, amíg ez a gyakorlat általánossá válik, de annyit azért kellő szerénységgel mondhatunk, hogy a szemléletváltás, a változás már elkezdődött.

A munka mellett a fölemelkedés másik útja a tanulás. Miután hiszünk ebben, 2011-ben elindítottunk egy egész Európában egyedülálló hátránycsökkentő és esélyteremtő programot a roma fiataloknak. Ahhoz, hogy az efféle célokból valóság legyen, szövetségesekre is szükség van. A Hanns Seidel Alapítványban és a keresztény egyházakban nemcsak szövetségesekre, hanem valódi munka- és szolgatársakra találtunk. A keresztény egyházak, a keresztény ihletettségű szervezetek, mint amilyen a Hanns Seidel Alapítvány is egy közös alapból indulnak ki. E szerint az oktatás nemcsak ismeretek közlése, hanem betöltése egy kétezer éves útmutatásnak, vagyis misszió, diakónia, nevelés. Utóbbiról, a nevelésről, ha jól emlékszem, akkor Karácsony Sándor írta valahol, hogy a nevelés a szó eredeti értelme szerint növelést jelent, a fiatalok szellemi és fizikai növekedésének elősegítését. Növelés testben, növelés tudományban, növekedés hitben és társas kapcsolatokban. Olyan értékek átadása, amelyek egész életünk során elkísérnek bennünket.

A magyar kormány nemcsak elismeri, de magáénak vallja és támogatja is ezt a megközelítést és gondolkodást. Támogatjuk, mert úgy tekintünk a kereszténység értékeire, mint közös életünk alapjára. És támogatjuk, mert úgy gondoljuk, hogy mindenkinek megvan a helye a magyar társadalomban. A mi dolgunk az, hogy segítsük egymást abban, hogy azt meg is találjuk. 2011 márciusában a keresztény egyházakkal közösen szándéknyilakozatban rögzítettük, hogy roma szakkollégiumok létesítésével elősegítjük a társadalmi felzárkózás ügyét. Itt kell egy szót szólnom az állam és az egyház együttműködéséről, hiszen mégiscsak keresztény szakkollégiumokról van szó.

Ez sem a fő témája a mai mondandómnak, de mégis szeretném fölhívni a figyelmüket, különösen a jogászokét, hogy a magyar alkotmány pontosan fogalmaz. Az alkotmány azt mondja, hogy az állam és az egyház egymástól különválva működik. Az egy másik dolog, hogy ezt a szóhasználatot, hogy különváltan, nem sikerült még konzekvensen végigvinni a magyar jogrendszeren. Az egyházakról szóló törvényben például nem ez van, ez egy újabb érv, hogy miért kellene folytatni a munkánkat április után, de amit mondani akarok, az mégiscsak az, hogy amikor valami elválik, el van választva, az azt jelenti, hogy az egyből kettő lesz, az egészből két rész. Amikor arról beszélünk, hogy valami különváltan működik, az azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a maga autonómiája, hogy tegye a saját dolgát, de az egység és a közös cél megmarad. Nagy különbség, és fontos, hogy a magyar alkotmányunk ennek az egységnek a különváltan működő, de egységes céloknak az alapján áll.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azzal, hogy itt az egyházak, az állam és egy alapítvány működött együtt, azzal egész Európának is mutatunk egy példát, mert jól mutatja ez az együttműködés, hogyha ez tiszta szándékon nyugszik, tiszta alapokon áll, mint például ha a romák fölzárkóztatása érdekében jön létre, akkor minden lehetséges, és erre éppen Önök a bizonyíték. Az eredmények láthatóak. A 2011/12-es tanévben a roma szakkollégiumok négy városban – Debrecen, Budapest, Nyíregyháza, Miskolc – 57 hallgatóval kezdték meg a munkájukat, az idei tanévben 325 fő folytatja a tanulmányait, közülük 200 fiatal egyházi fenntartású intézményekben tanul. Eddig közel 160 roma szakkollégista szerzett BA vagy MA diplomát, a végzettek több mint 90 százaléka dolgozik. Meggyőződésem szerint ez egy világrekord. Az is jól látszik, hogy folyamatosan javul a roma népesség iskolai végzettségi szintje, fokozatosan emelkedik a fölsőoktatásba bejutó és ott diplomát szerző romák száma, s ehhez jelentősen hozzájárult az Önök szakkollégiumainak a munkája. A program sikere miatt ezért a magyar kormány úgy döntött, hogy a programot garantáljuk, annak folytonosságát és fenntarthatóságát biztosítjuk, ezért a 2018-as költségvetésben plusz 140 millió forintot biztosítottunk, és 2019-től fogva pedig várhatóan évi 550 millió forint áll rendelkezésre. Ez azt jelenti, hogy egy szakkollégium 50 millió forintot kap egy éve. Kedves bajor barátaink látják, hogy az öndicséret ügyében azért valamelyest sikerült előre lépnem már a beszéd megkezdése óta is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A keresztény roma szakkollégiumok sikeréről azonban minden adatnál meggyőzőbb képet adnak az onnan kikerült fiatalok, vagyis Önök. Hallhattuk, láttam a névsort, és láttam a nevek mellett a foglalkozásokat. Van Önök között pedagógus, közgazdász, oktatási tanácsadó, gyógytornász, rendőr, szociológus. Ez így külön-külön mindannyiuk számára egy-egy sokat ígérő pályafutás, de én együtt láttam ezt a listát, és jó, hogyha Önök is egyben is látják magukat, mert ami külön-külön sokat ígérő egyéni pályafutás, az egyben nem más, mint a leendő fiatal roma vezetők, a roma elit, a nagy teljesítmény nyújtására képes roma polgárok közössége. Önök a magyarországi roma kultúra értékeinek közvetítői a magyarság és egész Európa felé. Amikor én szakkollégista volta, akkor ott nekünk azt tanították, hogy ez akkor is így van, ha mi ezt nem akarjuk. És ez az Önök esetében is így van, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Önök a magyarországi roma kultúra értékeinek közvetítői Magyarország és egész Európa felé, és ha akarják, ha nem, valaki itt már beszélt erről előttem is, mindeközben példaképek a magyar roma közösség számára. Kívánom, hogy ennek a nagy feladatnak sikerüljön megfelelniük. Éljenek ezzel a lehetőséggel, ezzel a nem mindennapi lehetőséggel a magyarországi romák és egész Magyarország javára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Régi igazság: üres hasnak nem elég a szép szó. Az elmúlt hét évben ezért sokat tettünk annak érdekében is, hogy csökkenjen a szegénység Magyarországon, és javuljon a hátrányos helyzetben élők helyzete. Az én szívemhez ezen intézkedések és döntések közül legközelebb az áll, aminek a fontosságát szerintem Önök éppúgy átlátják, mint minden józan gondolkodású és jóérzésű ember. Három éves kortól kötelezővé tettük az óvodát. Ez szerintem egy döntő lépés, áttörés. Itt előttem mindenki arról beszélt, hogy milyen hátrányokkal érkeztek az iskolába. Természetesen ezeket a hátrányokat kiküszöbölni a társadalom életéből nem lehet, azonban mérsékelni igenis lehet, és a mérséklés legjobb eszköze, hogyha minél fiatalabb életkortól lehetőséget biztosítunk az Önök számára, minden magyar gyermek, köztük a magyar roma gyermekek számára is, hogy bekapcsolódjanak egy olyan szervezett pedagógiai programba, amely a szülők között meglévő különbözőséget zárójelbe teszi, valamelyest mérsékli, és így nagyjából azonos vagy azonoshoz közeli esélyt ad arra, hogy mindenki megfuthassa a maga pályáját. Ezért tartom döntőnek, hogy Magyarország az egyetlen olyan ország – Európában biztosan, de könnyen lehet, hogy az egész világon –, ahol a gyermekek három éves kortól kötelezően, az állam által vállaltan működtetett óvodákban kezdhetik meg a tanulmányaikat. Ráadásul az iskolákhoz hasonlóan minden gyermek ingyenesen jut itt étkezéshez, azok a gyerekek legalábbis, akiknek a családja ezt nehezen tudná megoldani. A bajor sarkantyúzásnak ismét eleget teszek: erre egész Magyarország büszke lehet, ez egyedülálló egész Európában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A 2017/18-as tanévben 454 ezer gyermek étkezik ingyenesen, és a magyar adófizetők erre a célra 2018-ban 97 milliárdot adnak. Ezen felül több mint egymillió diáknak, az első kilenc évfolyamnak ingyenesen biztosítjuk a tankönyveket. A héten pedig hozott a kormány egy fontos döntést arról, hogy stratégiai megállapodást kötünk a Don Bosco Szalézi Társasággal annak érdekében, hogy támogassuk a hátrányos helyzetű roma fiataloknak a munka világába való beilleszkedését. Köszönjük az együttműködés lehetőségét!

Végezetül, kedves Fiatalok, Növendékek és Öregdiákok, szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek az eddig elvégzett munkát. Ez a munka fontos egész Magyarország számára. Legelőször is a növendékeknek és az öregdiákoknak a családjára gondolok. Szeretnék köszönetet mondani az Önök szüleinek. Hallhattam az előbb mindannyiuktól, hogy megemlítették vagy az édesanyjukat vagy az édesapjukat, akik arra inspirálták Önöket, hogy tanuljanak, hogy boldoguljanak, hogy álljanak ki magukért, hogy olvassanak, vegyék le a könyvet a polcokról. Ez jól mutatja, hogy a szülők szerepe megkerülhetetlen, úgyhogy most, amikor itt együtt vagyunk, és Önökre nézek, akkor engedjék meg, hogy mindannyiunk nevében köszönetet mondjak az Önök szüleiknek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretnék köszönetet mondani a partnereinknek is, akik vállvetve az Emberi Erőforrások Minisztériumával részt vállaltak ebben a programban. Köszönetet mondok a szerzetesrendeknek, köszönetet mondok a Polgári Magyarországért Alapítványnak, és köszönetet mondok bajor barátainknak, a Hanns Seidel Alapítványnak is. A konferenciánk mellett a Hanns Seidel Alapítvány támogatta az öregdiák találkozókat is és a roma társadalompolitikai akadémiát. Fogadjuk meg a tanácsot ismét, mondjuk ki: 2011 és 2017 között ez a bajor alapítvány több mint 100 millió forintot biztosított ezekre a programokra. Hálásan köszönjük ezt még egyszer bajor barátainknak!

Elköszönésképpen pedig azt szeretném mondai Önöknek, hogy van egy közkeletű bölcsesség, számtalan népnek és szerzőnek tulajdonítják, rengeteg formában bukkan föl a világirodalomban meg a politikai gondolkodásban, ennek a közkeletű bölcsességnek a lényege az, hogy a sikerhez vezető út mindig az első lépések megtételével kezdődik. Úgy látom, hogy az első lépéseket megtettük, a folytatáshoz szükséges együttműködési készség, az ebből fakadó erő, elszántság, akarat és a szükséges pénzügyi források a rendelkezésünkre állnak. A magam részéről csak annyit mondhatok, hogy amíg bizalmat kapunk a magyar állampolgároktól, addig ezen az úton fogunk továbbmenni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. Isten éltesse mindannyiukat!