- miniszterelnok.hu - https://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-tokaji-vizitura-kozpont-atadasan/ -

Orbán Viktor beszéde a Tokaji Vízitúra Központ átadásán

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van itt nekem egy hivatalos átadó beszédem. Ebből majd lehet, hogy bizonyos részeket föl is olvasok, de előtte, ha megengedik, szeretnék néhány szót mondani mindarról, ami eszembe jutott, miközben hallgattam az elnök urat és a kiváló, egykori világbajnoki ezüstérmes sportolónkat. Ez egy kis ünnepségnek látszik, nem vagyunk sokan, nem is egy országos, kiemelt esemény, aligha hiszem, hogy a CNN, a BBC vagy a magyar közszolgálati televízió élőben adná, mégis mindannyian érezzük, akik itt vagyunk, hogy ez egy nagy dolog. Ami most történik itt velünk, amit elindítunk, vagy egy részét befejezve átadunk, és új szakaszokat nyitunk benne, egy nagy dolog. Hogy itt egy nagy dologról van szó, az onnan is kihüvelyezhető, hogyha az ember körülnéz, akkor láthatja, hogy milyen különböző területekről jöttünk most itt össze. Ez pedig csak akkor szokott megtörténni, hogyha valami nemcsak egy-egy ágazatnak, egy-egy szakmának fontos, hanem valahogy megérzik az emberek szakmájuk, származásuk meg lakóhelyük különbözőségétől függetlenül, hogy itt valami közös dologról van szó. Látom itt Molnár Péter urat, köszöntöm, látom a borászokat, akiket most választottak, talán éppen hegyközségi választás volt, ha nem tévedek, gratulálok hozzá. Látom az önkormányzati képviselőket. Ha egy kis településre egy nagyváros polgármestere eljön, akkor ott valami készülődik, nekik jó a szaglásuk, ezt mindig megérzik. Az, hogy Miskolc itt van, sokat jelent, ők is tudják, hogy nagy dologról van szó, köszöntöm a polgármester urat. Az államtitkár asszony személyében Nyíregyháza is képviselve van. Mióta ki lehet kerekezni ide, azóta a nyíregyháziak is maguknak érezhetik az országnak ezt a szeletét vagy sarkát. Itt vannak velünk az államigazgatási emberek, Ervin, tisztelettel köszöntelek, köszönöm, hogy eljöttél. Itt vannak velünk az erdészek, pedig most a vízről van szó, mégis itt vannak a famesterek, tisztelettel köszöntöm az erdészek képviselőjét. Köszöntöm azokat, akik nemcsak helyiek, hanem a Pilisből is eljöttek idáig, és itt vannak velünk a sportolók is. Tisztelettel köszöntöm a hely büszkeségét, aki ugyan győri színekben, de mindenki által tudottan tokajiként szerzett éppen európai bajnoki aranyérmet. Gratulálunk Önnek is! Tehát az, hogy ilyen sokan vagyunk, és különböző helyekről jöttünk össze, jól mutatja, hogy valószínűleg egy nagy dologról van szó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden patetizmust mellőzve azért beszélhetünk arról, hogy itt most egy nagy dolog okán gyűltünk össze, mert valójában a hazaszeretetről beszélünk. A hazát kétfajta módon lehet szeretni, illetve a hazaszeretethez kétfajta úton lehet eljutni. El lehet szellemi természetű úton, az ember ül, olvas, zenét hallgat, ráérez, megmozdul a szíve. Valljuk be, hogy az embereknek a kisebbik része szokott így eljutni a saját hazája szeretetéhez. És el lehet jutni természetes módon, úgy, hogy az ember benne él a hazájában, és látja, hogy szép. Ahogy itt körülnéznek, látják, hogy szép. És azt látják, hogy nemcsak szép, hanem elérhető, nincs tőle elzárva, hozzáfér például a vizeihez, a gyerekeivel törődnek, táborokat szerveznek nekik, vigyáznak rájuk, tanítják. És aztán arra is rájönnek az emberek, hogy a haza szeretete nem megy a másik magyar szeretete nélkül. Az egy nehéz dolog, mert a mi fajtánkat nem olyan könnyű szeretni, és az ember rájön arra, hogy csak akkor tudunk egymáshoz utakat találni, hogyha közösen csinálunk dolgokat. Ha együtt csináljuk a dolgokat, minden azonnal működni kezd. Itt most egy olyan programnak az első fázisát zárjuk le, és nyitunk kaput a program következő része irányába, amely természetes módon teszi megélhetővé, elérhetővé a hazaszeretetet, és azokat az embereket is behozzák a nemzeti közösségbe, akik sose gondoltak arra, hogy ők egy nemzeti közösséghez tartoznak. És ez nagy dolog, ezt hívjuk mindennapi hazaszeretetnek, és szerintem az, ami történik velünk, az, hogy a hazánk bevon most bennünket a saját bűvkörébe, és látjuk, hogy hogyan fog ez megtörténni, nemcsak úgy, ahogy velünk megtörtént, hogy fog ez majd megtörténni a gyerekeinkkel, azokkal a szülőkkel és nagyszülőkkel, akik ide fogják hozni majd a gyermekeiket. Tehát egy nagy dolognak vagyunk részesei, és erre legyünk büszkék.

Amikor köszönetet mondok azoknak, akik ebben részt vettek, szeretném, ha éreznék, hogy nem egyszerűen egy állami beruházási, fejlesztési programban vettek részt, hanem egy nagy, közös vállalkozásban. És ha még inkább ki akarom tágítani ezt az összefüggést, akkor anélkül, hogy az orákulum veszélyes szerepébe csúsznék bele, azt azért elmondhatom Önöknek, hogy annyit – és Önök ezt el is fogadhatják talán tőlem – azért láthatunk az európai jövőből, hogy csak azok az országok fognak talpon maradni, akikben van hazaszeretet. Amit most itt csinálunk, hogy természetes utakat nyitunk az emberek számára, hogy csatlakozzanak a hazájukat szerető emberek közösségéhez, az egyben az ország megmaradásához való hozzájárulás is. Mert ha olvassák a híreket, látják a filmkockákat, ha megértik, hogy mi történik körülöttünk a világban, akkor, ha nem is tudják pontosam megfogalmazni, talán a szívükön keresztül érzik, hogy itt egy olyan korszakban vagyunk, ahol csak azok maradnak talpon, akik szeretik a hazájukat. Akik nem, azok el fogják az veszíteni, így vagy úgy, de el fogják veszíteni. És mi nem akarjuk elveszíteni, mert csak ez az egy van belőle, úgyhogy ebben a magasságban is rátekinthetünk erre a mai eseményre.

Mondok néhány hivatalos dolgot, ha megengedik. Az első és legfontosabb dolog, hogy a mai ünnepségünk sürgetésének eredményeképpen döntés született, sőt talán a munka is hamarosan megindul, hogy a bicikliút, amely belefutott a vízbe vagy a hídba, vagy nem is tudom, föltorlódott ott, a túlsó oldalon, hogy ennek az állapotnak most vége. Részben a sürgetés, részben a szorgalom, részben a félelem elegyének eredményeképpen most végre van egy döntés arról, mert a pénz már régóta megvan, hogy akkor végre azt a hidat kiszélesítjük, lesz rajta gyalogrész is, és át lehet rajta majd biciklizni is. Talán maga ez a történet alkalmat ad nekem arra, hogy elmondjam, hogy hozzá kell szokni – mi, akik vezetők vagyunk ebben az országban, hozzá vagyunk, de akik kevésbé töltenek be vezető pozíciókat nincsenek még hozzászokva ahhoz –, hogyha az ember valamit csinálni akar, akkor ellenállást kell legyűrni. Talán itt elmondhatom, hogy meg kell békülnünk azzal, hogy ez egy ultiország, aminek mégiscsak az a lényege, hogyha valaki akar csinálni valamit, akkor ketten összefognak, hogy ne sikerüljön, és azon át kell törni; ez a játék lényege. És ez nemcsak a kártyajátékban van úgy, hanem a magyar élet legtöbb területén így van, de ha az ember egyszer áttört, mint ebben az esetben is látjuk, akkor már semmi sem állítja meg, akkor „all in” van, minden jön: kocsi, ló. Tehát ez egy ilyen ország, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hogyha jó dolgot akar csinálni az ember, akkor társakat kell keresni az elején, át kell törni, és ha az sikerül, akkor láss csudát: az következik be, hogy mindenki, aki korábban ellenezte a dolgot, vagy kétségei voltak, hirtelen maga is az ügy hívévé válik. Ez nem számításból van, ilyen nép a mienk, nem hiszi el, hogy korábban elgondolhatatlannak képzelt ügyek megvalósulhatnak, egyszerűen nem viszi rá a lélek, hogy belegondolja, belelássa a lehetőséget abba a nehéz helyzetbe, amiben éppen él. Ezért nekünk az a felelősségünk, akik itt vannak – szinte mindannyian ilyen emberek vagyunk –, hogy segítsünk az embereknek abban, hogy kitörhessenek azokból az élethelyzetből, amikből úgy gondolják, hogy nincs kiút.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az egyik ilyen kitörési lehetőség az, hogy birtokba vesszük a saját országukat. Nem véletlenül van ez a furcsa neve Máriusz barátunk kormánybiztosságnak: „Bejárható Magyarország.” Vagyis a programok mind valami olyasmit mondanak, ami természetes kellene, hogy legyen, mert az ember él az országában, nyilván bejárja, hozzáfér, de ha visszagondolunk az elmúlt negyven-ötven évre, akkor ez nem nagyon volt így, vagy nagyon sokszor volt úgy, hogy nem éreztük, hogy közünk lenne a saját erdőinkhez, nem gondoltuk, hogy a fakitermelésen túl az népjóléti is lehetne. Nem gondoltuk az öntözőcsatornákról például azt, hogy azon kívül, hogy abból öntözni próbálunk, azon esetleg vízi járművel is lehet közlekedni. Aztán, amikor összeomlott a szocializmus, és bezárták a gyerektáborokat, meg eltűntek ezek a jóléti intézmények, akkor nem gondoltuk, hogy harminc évet kell arra várni, hogy újra országos hálózatokat tudjunk létrehozni, akár Erzsébet-táborokról, akár vándortáborokról van szó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Fontos dolog, hogy a vízi és kerékpáros vándortáborokba idén már 7.500 diák jelentkezett. Fontos, hogy elmondjam itt Önöknek azt is, hogy miközben a magyar meghal a sportolóiért, igazi félistenként tiszteljük a világelsőséget szerzett sportolóinkat, aközben Európa legkevesebbet mozgó országai közé tartozunk. Tehát a fotelből jók vagyunk, szurkolásban erősek vagyunk, de ha föl kell állni, akkor hirtelen, hogy a hivatalos adatot is mondjam, Európa négy legkevesebbet sportoló nemzete közé tartozunk – ennek minden következményével együtt. Például a fiataloknak jelenleg – úgy, hogy mindennapos testnevelés van az iskolában – mindösszesen 36 százaléka sportol rendszeresen. Ez jól mutatja, hogy itt még nekünk, szülőknek, urambocsá’ nagyszülőknek sok munkánk lesz még, amíg a fotelből a sportpályákra vagy éppen a vízi pályákra visszahozzuk a gyerekeinket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretném azt is elmondani, hogy a magyar kormány fejében különböző, egymástól látszólag távol eső területek logikusan kapcsolódnak össze, hiszen ha 2030-ra Európa egyik legegészségesebben élő nemzete szeretnénk lenni, akkor egyszerre kell küzdenünk az egészségtelen élelmiszerek ellen, próbálkozni azzal, hogy a dohányzást visszaszorítsuk, erősítenünk kell a mindennapos testnevelést, és törődnünk kell a gyermekekkel, Erzsébet-táborokat, vándortáborokat kell működtetnünk. Szeretném elmondani Önöknek, hogy idén már nemcsak a Balaton partján, hanem már Erdélyben is vannak Erzsébet-táboraink. Persze mindenhez pénz kell. A mai találkozónk sem jöhetett volna létre, hogyha Magyarország az egyébként munkát vállaló és becsületesen dolgozó embereknek köszönhetően nem tudott volna lépéseket tenni, hogy a csóróságból végre kijöjjünk. Ez öl meg bennünket, a szegénység megnyomorítja a lelket, ezt Önök is tapasztalhatták az elmúlt egynéhány évtizedben. De végre úgy néz ki, hogy a csóróság korszakát, a córeszt magunk mögött hagyhatjuk, és végre nőnek a fizetések, nőnek a bérek, ez azt jelenti, hogy a gyerekeinket el tudjuk küldeni táborba, meg tudunk építeni ilyen stégeket, ilyen kikötőket, ilyen létesítményeket, és fönn is tudjuk azokat tartani a jövőben. És a tegnap benyújtott 2019-es évre szóló költségvetés is, országos költségvetés is jó bizakodással tölthet el bennünket, mert ott a sport, szabadidő továbbra is kiemelt támogatást kap majd. Vagyis van esélyünk arra, hogy Magyarország felálljon a fotelből, és sportért rajongó nemzetből sportoló nemzetté váljon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt is el kell mondanom itt a média kedvéért különösképpen, hogy komoly összegeket fordítunk továbbra is a kerékpárutakra, a természetjárás megerősítésére, horribile dictu a sípályák támogatására, és folytatjuk a tokajihoz hasonló sport- és turisztikai központok létrehozását. Ami a helyieket illeti, azt kívánom nekik, hogy a beruházások eredményeképpen Tokaj ne csak a borkultúrájáról legyen híres, de egy virágzó, folyamatosan fejlődő, európai hírű sport- és turisztikai központtá válhasson. Ezzel a Tokaji Vízitúra Központot átadom. Használják egészséggel, leljenek a gyerekeink sok örömet benne!

Mindenkinek még egyszer köszönöm, akinek a keze munkáját dicséri, hogy ma itt lehetünk, és átadhatjuk ezt a létesítményt.