- miniszterelnok.hu - http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-a-kossuth-radio-180-perc-cimu-musoraban-15/ -

Orbán Viktor a Kossuth Rádió „180 perc” című műsorában

Kocsis Éva: – A stúdióban Orbán Viktor miniszterelnök, jó reggelt kívánok!

– Tisztelettel köszöntöm a hallgatókat, jó reggelt!

– Azt mondta négy hónappal ezelőtt, amikor beszélgettünk a kvótáról, a bírósági döntésről, hogy hajlandó a kvótaügyben a falig elmenni. Nos, a bíróság, az Európai Bíróság elutasította a magyar–szlovák keresetet az ügyben. Ez már a fal?

– Még nem tartunk ott. Született egy bírósági ítélet. Bármilyen ügyben születik bírósági ítélet, mindig ugyanazt az elvi álláspontot kell követnünk. Magyarország az Európai Unió tagja, az unió ügyeit, belső hatalmi viszonyait az Alapszerződés rendezi, tehát a szerződéseket tiszteletben kell tartani, és ebből az következik, hogy tudomásul kell venni a bírósági ítéleteket is. A magyar nyelv kifinomult és árnyalt nyelv, nem mindegy, milyen szóval reagálunk ilyenkor egy bírósági ítéletre, különösen, miután ellenséges európai közegben végezzük a munkánkat. Én a „tudomásul venni” kifejezést használom, szó szerint veszem át ezt Fico miniszterelnök úr, a szlovákok miniszterelnökének álláspontjából, akivel szó, sőt betű szerint is egyetértek. Tudomásul kell venni az ítéletet, hiszen mi nem rongálhatjuk az Európai Unió alapját, márpedig a jogtisztelet az Európai Unió alapja. Ugyanakkor ez a bírósági ítélet nem ok arra, hogy megváltoztassuk a migránsokat elutasító bevándorlás-politikánkat, tehát nem is fogjuk megváltoztatni.

– Tehát tudomásul veszi az ítéletet, de mégiscsak a magyarok, mégiscsak a magyar kormány és a szlovák kormány fordult ehhez a bírósághoz. Most tulajdonképpen… Jó, tudomásul vettük, haladunk tovább annak az ellenkező irányába, mint amit döntött a bíróság.

– Tudomásul vesszük, együtt élünk vele, és harcolunk Brüsszelnek azon politikája ellen, amely a nemzetállamok akarata ellenére bárkit be akar küldeni egy-egy tagállam országába. Az mégis egy abszurd helyzet… Képzelje el életszerűen. Hogyan van az, mi itt élünk Magyarországon, üldögélnek Brüsszelben ezek a derék bürokraták, és úgy gondolják, hogy ennek a három Juszufnak talán nem is Brüsszelben, hanem Görögországban vagy, mondjuk, Budapesten kellene élnie, és ők ott, Brüsszelben azt mondják, hogy márpedig ezek Budapesten fognak élni, nekünk meg ezt tudomásul kell venni…

– Juszuf valószínűleg nem akar Budapesten élni.

– Ez egy másik probléma, de az elfogadhatatlan önmagában, hogy legyen a planétán olyan ember itt, a mi kontinensünkön, aki azt gondolja, hogy ő bármilyen jogszabály által és bármilyen bírói döntés alapján fel van arra hatalmazva, hogy ott, Brüsszelben eldöntse, hogy mi, magyarok kikkel éljünk együtt. Ilyen ember nem létezhet a Földön, ilyen intézmény nincs. Magyarország egy szuverén ország, hogy kikkel éljünk együtt, azt kizárólag mi, magyarok fogjuk eldönteni.

– Na, most mindjárt a folytatásról, a forgatókönyvekről, de most mindent összevetve volt értelme az Európai Bírósághoz fordulni?

– Természetesen volt, sokat tanultunk ebből. Idézzük fel, hogy honnan indult ki az eset, hogy hogyan állt elő ez a jogi helyzet. Ugye, ez úgy történt, hogy 2015 szeptemberében a miniszterelnökök tanácsa tárgyalta a kvóta kérdését, ahol megpróbálták néhányunkra, Magyarországra is ráerőltetni azt a döntést, hogy kötelező kvóta legyen, vagyis elvették volna tőlünk a jogot, hogy eldönthessük, hogy ki jöhet be Magyarországra, ezt egy kötelező brüsszeli döntéssel akarták helyettesíteni. Ezt a javaslatot én megvétóztam, ugyanis a miniszterelnököknek a tanácsában az ilyen fontos kérdésekben csak egyhangú döntést lehet hozni. És én vétóztam, és a többi közép-európai ország is ezen az állásponton volt. Ilyenkor az ilyen tanácsüléseken egy-egy kérdést közleményekkel, „Következtetések” címet viselő dokumentummal zárunk le, bele is írtuk ebbe a dokumentumba, hogy kötelező kvóta nincs, ha valaha is bármilyen kvóta lesz, az csak önkéntes lehet. Majd ezek után a bizottság szerintem megsértve az unió Alapszerződését, a bíróság szerint azonban nem, mint láthatjuk, elindított egy jogalkotási folyamatot, kikerülte az Európai Tanácsot, elvileg a bizottság nem tehet olyasmit, ami ellentétes az európai miniszterelnökök közös döntésével, ez esetben az önkéntes kvótával, de ő beadott egy indítványt, hogy mégiscsak legyen kötelező a kvóta. Egy olyan eljárást indított meg, ahol bennünket, magyarokat már nem illetett meg a vétójog, itt már csak egy „blokkoló kisebbség” nevű szövetséget lehetett volna létrehozni. Itt legalább egyharmada az országoknak kell ahhoz, hogy egy ilyen folyamatot meg lehessen állítani, de annyink nincsen, mert mi, közép-európaiak nem vagyunk elegen ahhoz, hogy blokkoljuk a nyugatiakat. Az eljárás megindult, és szépen végigvitték, és a végén egy kötelező kvótáról döntöttek. Szerintem most túl a kvótaügyön ez az egész ügy egy nagyon súlyos elvi kérdést vet fel. Azt a kérdést, hogy most akkor mi az európai szabad nemzetek szövetsége vagyunk-e, akinek a közös érdekét képviseli a bizottság, vagy egy európai birodalom, amelynek Brüsszel a központja, és utasításokat osztogathat a tagállami miniszterelnökök vétóinak ellenére is? Ez a kérdés. Az alapkérdés – fontos a migráció, a bevándorlás, de még egy ennél is fontosabb kérdés –, a szabadság és a szuverenitás kérdése van itt terítéken, ezért nekünk egy elvi álláspontot kellett képviselni, nem is volt más lehetőségünk, a magyar szabadság, alkotmányos rend és hagyományok nem tettek lehetővé más magatartást, minthogy bírói, tehát jogi úton szerezzünk érvényt az igazságuknak. Azonban most kiderült, hogy a bíróság nem adott nekünk igazat. Nekem az az értelmezésem, hogy a bíróság azzal, hogy a bizottság mellé állt, lényegében kinyitotta azt a kaput, amelyen keresztül megpróbálják Európát a hagyományos európai népességből és kultúrából egy kevert népességű, kevert kultúrájú kontinenssé tenni. Azt is mondhatnám, hogy Soros György terve előtt kinyitották az ajtót, és ennek a végrehajtásának a felgyorsítására számítok a következő időszakban. Tehát a rövid válaszom az Ön kérdésére, hogy perelnünk kellett, mert elvi okokból nem tehettünk mást.

– A szabadságra meg a szuverenitásra még visszatérünk, de beszéljünk még arról, hogy a bizottság is azt gondolja – így van –, hogy egy elvi helyzetről, egy elvi döntésről van szó. Ez pedig nem más, mint a közösségnek és a szolidaritásnak az elve. Most itt van ez a szolidaritás definíció, amit mind a két oldal, a magyar kormány, a szlovák kormány és Brüsszelben is emlegetnek politikusok. Mint hogyha a definíciók nem fednék egymást…

– Nem is.

– Mert Önök is azzal érvelnek, hogy a szolidaritás miatt szeretnénk, ha nem, ők pedig azzal, hogy a szolidaritás miatt igen.

– Nem is fedik természetesen, hiszen szerintünk nem tartozik a szolidaritás körébe az, hogy egy országnak bármilyen okból alapvető alkotmányos szabályait, nemzeti kulturális identitását fel kellene adnia. És ha egy ország úgy gondolja, hogy egy adott uniós döntés az ő nemzeti identitását érinti – a magyar alkotmánnyal is ellentétes egyébként ez a döntés –, akkor ellent kell állnia. Brüsszel meg úgy gondolja, hogy amit ő szolidaritásnak nyilvánít, az a szolidaritás. Na, ez elfogadhatatlan, ez egy diktátum, egy olyan jogértelmezési diktátum, amit nem fogadhatunk el.

– Na, jó, de egy klubtagsági szabályzatot is lehet diktátumnak tartani. De összességében mégiscsak az a helyzet, hogy beléptünk egy klubba, a szabályokat, a feltételeket, a tagdíjat befizetését be kell tartani.

– Így van.

– Vannak helyzetek, amikor elárasztja, mondjuk, a klubot az eső, akkor mindenki gumicsizmát húz, és rendbe rakja – ezt tartja Brüsszel szolidaritásnak és közös felelősségnek.

– Igen, de amikor elárasztja a lakást a víz, betör a víz, akkor nem azon kell vitatkozni, hogy melyik szobába mennyi lavórnyi vizet juttassunk, hanem a vízbetörés keresztezési pontját kell megszüntetni, vagyis védekezni kell: határvédelemre van szükség. És egyébként, aki volt olyan bölcs, hogy a saját országába nem engedte be a vizet, és megvédte a saját országát, annak miért kellene részesülnie ebből a bajból? Azok az országok, amelyek úgy döntöttek, hogy nem védik meg magukat, hanem beengedik a migránsokat, elszúrták, elsózták ezt a levest, hát akkor egyék meg… Miért nekünk kellene azt a levest megenni, amit ők sóztak el? Senki nem kérte tőlük, egyetlen nyugat-európai országtól sem, mi, közép-európaiak biztosan nem, hogy engedjék be oda a migránsokat. Ez mind az ő saját szuverén döntésük volt. Nem kérhetik tőlünk, hogy a saját maguk önként meghozott döntésének a korrekciójában mi kötelezően vegyünk részt. Mi szívesen segítünk, például segítünk Németországnak abban, hogy az Európába beérkezett migránsokat kivigyük a kontinensről, ebben szívesen segítünk, de nehogy idevonatoztassuk őket Budapestre… Abban, hogy kivigyük őket, mondjuk, Líbiába vagy bármilyen más pontra, olyan helyekre, védett és biztonságos helyekre, ahol szerintem lenniük kellene ahelyett, hogy törvényellenesen tartózkodnának Európában, ebben szívesen segítünk. Számos dologban segítünk, például a magyar adófizetők pénzéből építünk kerítést, tartunk hadrendben határvadászokat, több ezer rendőrt, és védjük Európa déli határait úgy, ahogyan ezt az elmúlt ezer évben számos alkalommal megtettük. Tehát mi nagyon sok mindent teszünk. Egy dolog nem fogadható el: ha mi kapcsolódunk, belépünk egy klubba, annak vannak szabályai, amelyek kimondják, hogy ennek a klubnak a törvényeit, működési rendjét a miniszterelnököknek a tanácsa fogja majd elrendezni, ott alapvető kérdésekben vétójog illet meg minden tagot, akkor ezt a jogot nem lehet elvenni. A klub működési szabályait nem mi, magyarok kérdőjelezzük meg, hanem a brüsszeli bizottság változtatta meg. Ez elfogadhatatlan.

– Összességében amit elmondott, az, hogy egyék meg, amit főztek, jogosnak tűnik, de mégis az a helyzet, hogy azt kérte közben a levest elrontóktól, hogy egy kis pénzt azért adhatnának Magyarországnak.

– Az a helyzet, hogy Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amely végig betartotta a rá vonatkozó szabályokat, amit úgy hívnak, hogy schengeni szabályok. Amikor mi elköltöttünk sok-sok tízmilliárd forintot, akkor azzal nemcsak Magyarországot védtük, hanem Európát is. Mi azt gondoljuk, hogy a szolidaritás helyes értelmezése ebben az esetben az, hogy miután magunkat is védjük meg Nyugat-Európát is, tehát nagyon sok pénzügyi kiadástól kíméltük meg a nyugatiakat azzal, hogy mi nem engedjük be oda a migránsokat, ezért azt javasoltam, hogy felezzük meg a költségeket. Szolidaritás legyen. Magyarországot is védjük, ez indokolja, hogy a költségek felét mi, magyarok álljuk, de Európát is védjük, ez meg azt indokolná, a másik felét ők állják. Nem is zárkóznak el ettől egyébként, ők is érzik, hogy talán erkölcsileg inkább felénk billen a mérleg nyelve, de azt mondják, hogy a kerítést nem finanszírozzák. Ez nem fogadható el, mert kerítés nélkül nem lehet megvédeni az Európai Unió külső határait. Ahol van kerítés, ott van védelem; ahol nincs kerítés, ott nincs védelem. Ahol van kerítés, ott nem jönnek be; ahol nincs kerítés, ott meg bejönnek, ez az igazság. Tehát, ha valaki a kerítést ellenzi, akkor valójában a migránsok megállításának politikáját is ellenzi. Csak nem így mondja ki, hanem kinéz egy szimbolikus ügyet magának – ez a kerítés –, és egy arról szóló vitává szűkíti le, e mögé rejti el az ő valóságos álláspontját, miszerint ő valójában be akarja engedni a migránsokat. Aki kerítést akar, az nem akarja beengedni, aki nem akar kerítést, az valójában amellett érvel, hogy hadd jöjjenek be.

– Na, most mindent összevetve, ugye, egyébként azt mondják az Európai Unióban, hogy ők kerítést nem támogatnak, arra nem adnak pénzt, most lendüljünk át azon, hogy a marokkói spanyol enklávéknál, meg a lett–orosz határon kerítést, konkrétan kerítést támogatott Brüsszel.

– Ez a kettős mércének a szokásos helyzete, amit szabad az egyiknek, azt Brüsszel szerint nem szabad a másiknak, ezért is van szükségünk egy új bizottságra és egy új gondolkodásmódra.

– De most egyelőre ezen lendüljünk át. Nem lett volna egyszerűbb máshogy címkézni ezt a pénzt? Vagy nem lett volna egyszerűbb az egész kvóta dologra azt mondani, hogy fiúk, küldjetek ide 1.200 embert, úgysem fognak küldeni, nem működik a kvóta, hát látjuk a többi országban is…

– Igen, csak közben az asztalon van a bizottságnak egy javaslata. Ezt már ki is küldték, ezt ismerjük. Ebben az szerepel, hogy nemcsak az a cél, hogy most 1.200 embert szétosszanak – ez egy dolog –, hanem van egy terv, ez a Soros-tervnek az egyik legfontosabb része, talán a szíve közepe, és a bizottság ezt magáévá tette, hogy jöjjön létre Európában egy állandó szétosztási mechanizmus. Tehát amit most a rendkívüli helyzetre hivatkozva egyszer meg akarnak tenni, ha ezt mindenki lenyeli és elfogadja, akkor az asztalon lévő előterjesztés szerint ezt egy állandóan működő rendszerré teszik. Vagyis elveszik a nemzetállamoktól azt a jogot, hogy ők dönthessék el, hogy kikkel éljenek együtt. Ezt a jogszabályt, ami az asztalon van, át akarják erőltetni az unió országain. Amikor tehát mi az 1.200 emberes döntés ellen harcolunk, akkor nem 1.200 emberről szóló ügyben foglalunk állást, hanem egy nemzetállami hatásköröket szűkítő, a menekültügy, a migránsszabályozás, a bevándorlás kérdésében bennünket megillető jog Brüsszelbe történő elvonása ellen harcolunk. Egy sokkal nagyobb ügy van itt a háttérben. Ugyanakkor azt is talán egy ilyen rádióműsorban el lehet mondani, én megértem, hogy itt, ugye, a volt gyarmattartó országok a nagykutyák az unióban. Számos ország van az Európai Unióban, amely korábban gyarmatokat tartott. E fölött én nem ítélkezem, az akkori történelemben az így volt logikus, és a gyarmattartó múlt miatt, miután összeomlottak a gyarmattartó korszakok és világok és rendszerek, ugye, akik együttműködtek velük a gyarmattartás során az adott országokban, gyarmatokon, azoknak onnan el kellett jönniük. És nem volt más választásuk ezeknek az országoknak, minthogy beengedjék őket, így lett Európa számos országa bevándorló ország. Ez egy létező kifejezés az unióban, ezek bevándorló országok. Azóta is folyamatosan – hol családegyesítés miatt, hol más jogi kiskapukat kihasználva – folyamatosan dőlnek be az európai unión kívüli világból emberek ezekbe a volt gyarmattartó országokba. Nem kevesebbről beszélünk, minthogy a volt gyarmattartó országok, akik mára bevándorló országokká váltak, ránk akarják közép-európaiakra kényszeríteni a saját logikájukat, de mi soha nem voltunk gyarmattartók, nekünk ilyen morális vagy politikai kötelezettségünk nincsen. És nemcsak gyarmattartók nem voltunk, mi nem hívtunk ide soha senkit se vendégmunkásnak, se semmilyen más okból, hogy itt éljenek velünk. Tehát mi nem bevándorló ország vagyunk, és Magyarország nem akar bevándorló országgá válni, legalábbis én miniszterelnökként arra kaptam felhatalmazást a magyar emberektől, hogy ennek az országnak a gazdasági, kulturális, szellemi identitását, hagyományait és érdekeit védjem, meg ez van a magyar alkotmányban. Én sohasem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy bármilyen nagyhatalom, akármilyen nagykutyákról legyen szó, volt gyarmattartó, birodalmi országokról vagy azok brüsszeli lekötelezettjeiről, hogy ezek az országok belőlünk bevándorló országot csináljanak. Mindig az ellenállók között fognak engem megtalálni. Ha lehet, miniszterelnökként állok ellen, ha nem, akkor majd másképpen.

– A Soros-tervre azt mondta Frans Timmermans, hogy szinte zavarba ejtő, hogy reagálni kell rá, annyira röhejes, hogy az Európai Unió behozna a területére Soros György tervének megfelelően egymillió migránst. És vegyünk ide egy másik kritikát, ez pedig Jean-Claude Junckernek a leveléből: ez pedig ugyan a migrációval együtt emlegetett uniós forrásoknak a kérdése. Fiúk, hogyha a pénzünk kell, akkor vállaljatok felelősséget is, közös felelősséget is, tömören leegyszerűsítve, amit ő írt.

– Először is, ha már a jogból kiindulva kezdtük a mai beszélgetésünket, akkor szögezzük le, hogy az Európai Unió szabályai semmilyen összefüggést nem engednek létrehozni a különböző pénzügyi alapok között. Tehát olyan nincs, hogy a bevándorlás kérdését előfeltételként támasszuk bármilyen európai uniós pénzügyi alap megítélésében vagy szétosztásában. Tehát a fennálló szerződésekkel, jogszabályokkal ellentétes álláspont, amit Juncker elnök úr képvisel. Bár a mostani bírósági ítélet fényében még az sem lehetetlen, hogy ezt is győzelemre tudná vinni, ha majd odajutunk, hogy jogi eljárásokat kell emiatt indítanunk. Tehát az ilyen összefüggés törvénytelen, másodsorban erkölcstelen is. A helyzet úgy fest, hogy a gazdag nyugat-európai országok, akik a mi tagtársaink, keresnek rajtunk, tehát ők nem pénzt adnak nekünk, az egyenleg nem a mi oldalunkon pozitív, hanem az övékén. Ők keresnek rajtunk. Az a pénz, amit ideadnak nekünk, egy töredékes kompenzáció azért, amilyen anyagi előnyöket a velünk való együttműködésből ők szereznek. Először is kevesebb bérért végezzük ugyanazt a munkát az ő gyáraikban Magyarországon, mint, mondjuk, Németországban vagy Franciaországban, ugyanazért a munkáért itt kevesebb pénzt fizetnek. Ezért a szolidaritás kérdését, ha német lennék, leégne a bőr a képemről, ha elő merném hozni; amikor egy német munkás négyszer-ötször annyi pénzt kap, mint egy magyar ugyanazért a munkáért ugyanabban a német gyárban, és még mernek beszélni szolidaritásról. Másfelől maguk is bevallják az európai vezetők, hogy a nekünk adott pénzek egy tekintélyes része az az ő nagy cégeiken keresztül valójában náluk landol. Hát milyen szolidaritásról beszélünk? Hogy lehetne itt összekötni a mi fejlesztési forrásainknak az ügyét bármilyen más kérdéssel? Ezeknek a pénzalapoknak az értelméről helyesebb, hogyha az unió úgy gondolja, hogy a fejlettségbeli különbség a tagállamok között hosszú ideig fennmarad, az összteljesítményét rontja az Európai Uniónak – ez igaz. Ezeket a regionális fejlesztési pénzeket azért adják a kommunizmust elszenvedett országoknak – mint ahogy korábban egyébként adták spanyoloknak, görögöknek is –, akik szintén más okokból, de leszakadtak az európai fejlődés fősodrából, hogy a fejlődésünk elérje vagy megközelítse a régi európai uniós tagállamok szintjét, és ez jót tegyen mindannyiunknak, a régieknek és az újaknak is az Európai Unió gazdasági fellendítésén keresztül. Ez nekik is érdekük, meg nekünk is érdekünk. Ebben a mostani helyzetben, ahogy éppen zárkózunk felfelé, az ő oldalukról említeni bármilyen szolidaritást, összekötni bármilyen politikai kérdést pénzkérdésekkel, egészen egyszerűen erkölcstelen. Ennek a fő harcosa, inkvizítora egyébként Schulz jelölt úr, aki most éppen a német kancellári széket célozta meg, és aki nem átall, nem esik le a szakálla a képéről, nem ég le, amikor arról mer beszélni német létére, hogy tőlünk fog ő majd pénzeket elvenni. Ez képtelenség!

– Mi a következő lépés, hogyha a kötelezettségszegési eljárást figyeljük, hasonló témában, akkor úgy nagyjából borítékolható annak a kimenetele… Valószínűleg fizetnie kell Magyarországnak. Mi fog történni?

– Az igazi csata csak most kezdődik.

– De mit jelent ez a gyakorlatban?

– Tehát, ha visszatérünk a szolidaritás kérdéséről a bírói ítélet kérdésére, akkor a következőt látjuk. Az ítélet semmire nem kötelez bennünket. Ez a bírósági eljárás annak a kérdésnek az eldöntéséről szólt, hogy az a döntés, amely a kötelező kvótákat hozta létre Brüsszelben, szabályos körülmények között született-e meg, nem állt-e ellentétben valamilyen magasabb rendű uniós jogszabállyal. Mi azt mondtuk, hogy ellentétben áll, ezt el is mondtam itt az előbb, ők meg azt mondták, hogy nem. És ebben az ügyben nekik adott igazat a bíróság. Most elérkeztünk oda, hogy mi van ezzel az egész kvótaügy végrehajtásával. És itt az a helyzet, amit Ön is mondott, hogy nem hajtják végre. Tehát az Európai Unióban nemcsak mi nem hajtjuk végre, mások sem hajtják végre. Itt lesz egy vita arról, hogy vajon olyan döntést hozott-e a bizottság, olyan döntést hoztak-e az európai uniós intézmények, amelyek végrehajthatók, vagy olyat hoztak, ami nem is hajtható végre. Szerintem nem is hajtható végre. Úgy fogalmaznék arra a kérdésre adott válaszként, hogy most mi következik: eddig jogi harcot vívtunk, most a jogi harc helyett politikai harcot kell vívnunk, meg kell változtatnunk ezt az uniós döntést, és ki kell mondatni az unió különböző szervezeteivel, hogy az a döntés, amit hoztak korábban, ha jogszerű volt is, rossz döntés volt, nem hajtható végre, a tagállamok nem is akarják, nem is tudják végrehajtani, ezért el kell érnünk, hogy ezt a döntést, a kötelező kvótáról szóló döntést vonják vissza és változtassák meg. Meg kell akadályoznunk, hogy ezt az egyszeri döntést felváltsák egy állandó migránsszétosztási mechanizmussal, vagyis Soros György brüsszeli embereinek a tervét meg kell akadályoznunk. Most egy politikai harc következik, aminek számos formája van, és amit teljes mellszélességben fogunk majd vívni.

– Azt mondták brüsszeli politikusok az elmúlt időszakban a lengyelekkel kapcsolatban, hogy lényegében akkor, amikor a lengyelek szembementek egy bírósági döntéssel, akkor ezzel tulajdonképpen az unióból való távozásukat készítik elő. Tulajdonképpen innen egy lépés a magyar belpolitikai helyzet, egyébként az ellenzéki pártok már ezt mondják. Tehát hogyha ez a harc – amiről Ön beszél – folytatódik, akkor a kommunikáció is ebbe az irányba fog tartani, mint ahogy a lengyeleké tart, hogy ki akarnak lépni az Európai Unióból.

– A kommunikáció is érdekes, és a politikában gyakran fontos dolog, de nem írja felül a valóságot. Első helyen a valóság áll. A magyar valóság az, hogy a magyar emberek népszavazáson döntöttek arról, hogy belépjünk az Európai Unióba, helyesen döntöttünk. Ezt semmilyen politikai döntés nem írhatja felül. Népszavazás döntött erről, tehát az unióból egyetlen kormány sem léptetheti ki Magyarországot, mert a magyar nép döntött úgy, hogy bent akar lenni, és ez jól van így.

– Lejárt az időnk, az előző fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.